Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)
1973 / 9. szám - Galgóczi Erzsébet: Bizonyíték nincs (elbeszélés)
— No, persze! A szürke szem villant. — De nem mindegy, hogy ki sikkaszt és milyen társadalmi közegben. Ha egy közért-pénztáros nagy összeget elemel? Istenem, ki háborodik fel? Tegye ugyanezt egy vezető ember, egy termelőszövetkezeti elnök! Csillagászati számokban kifejezhető jövedelmekről keringenek legendák, és ha valaki még sikkaszt is, hát semennyi nem elég nekik? Persze, háborognak az emberek, mert régen elvesztették a mértéket, feletteseik pedig vakon bíznak bennük. Mert csak a melóst ellenőrzik, egy rozsdás szöget valahogy ki ne lopjon a gyárból. Bezzeg, egy szövetkezeti elnök annyi pénzt zsebel, amennyit akar. — Garab elvtárs jól tudja: a pénzügyi ellenőrzés nem a reszortunk. Nem emiatt kérem a fegyelmit. Hanem ez a volt elnök azt állítja, hogy az elsikkasztott pénzzel engem vesztegetett meg. — S még tíz másik vezető beosztású elvtársat... Nem, csak nyolcat. A saját főkönyvelője a kilencedik. Valahány tekintélyes szerve a megyének, annyi vezető funkcionáriust fogalmazott meg, intézményenként egyet. Állatforgalmi Vállalat, Agroker, Felvásárló Vállalat, Nemzeti Bank, Építőipari Vállalat. . . még a Pártbizottságot sem kímélte. Káderpolitikánkat szemétre hajíthatnánk, ha ez a gazember igazat mondana. — Ennél könnyebb védekezési módszert nem ismerünk. A megvesztegetésről nem adnak nyugtát. Nem bizonyítható és nem cáfolható. Illetve ... közvetve cáfolható csak. Tessék, Garab elvtárs, vizsgálják meg, hogyan éltem, mennyit kerestem és mennyit költöttem... Garab lenyomott egy gombot. A titkárnő hozta a kávét: - Cukorral? Gyönk nem felelt, csak nézte, hogy Garab keze egyre lassabban köröz a kávéja fölött. Várt. Rettegett. Várta a két tehenet. — Jóvátehetetlen veszteség, ha a tibetai téesz-elnök sikkasztásának tanulságait nem használjuk ki. A kanásztól kopogott íróasztalán eddig az íróasztalig megvizsgáljuk mindenki felelősségét, személy szerint. — Igen. De ez nem rendőrségi ügy. — Miért? — Mert az őrnagy, aki kihallgatott, olyasmiket is piszkált, amik nem tartoznak rá. — Huszár? - Földerült az ezüstfejű férfi. Együtt dolgoztunk az Alföldön, én hozattam ide. Az alvilág legfélelmetesebb ellenfele volt. Amikor egy bűnszövetkezet sikkasztásait nyomozta egy járásban, el akarták tenni láb alól. Iparvágány keresztezte az országutat az egyik falu határában, de 1952 óta nem használták. Huszár mindig este nyolckor indult vissza. Május volt, gépkocsivezetők számára a legrosszabb alkonyati világítás: lámpa nélkül már nehéz a látás, de a reflektor is zavarja a vezetőt. A gépkocsivezető későn vette észre, hogy három csillét toltak az iparvágányra, eltorlaszolva az utat; a tettesek ismeretlenek. Huszár őrnagyot hat hónapig drótozták a kórházban, míg újra embernek számított, úgy értem, élőnek. A kocsivezető is majdnem otthagyta a fogát. — Értem - szólt Gyönk elszorult gégével. — Nem az a bravúr: egy sikkasztót leleplezni. Olyan biztosítékokat kell teremteni, amelyek lehetetlenné teszik, de legalábbis megnehezítik a későbbi sikkasztásokat. Huszár őrnagy egyedi módszerekkel dolgozik. Garab János úgy tudta leejteni a hangját, hogy bárki megértette: befejeződött a kihallgatás. Gyönk Mihály fölállt. Garab eszerint nem tud a tehenekről. Elszántan megszólalt : — Garab elvtárs, kínos nekem ez a gyanúsítás ... — Csak nem tételezi föl rólunk, hogy egy sikkasztót szavahihető embernek tartunk? * Katalin vádja igazságtalan volt: Gyönk esténként a dolgozónak berendezett lyukban tanulmányozta a napi sajtót, szakirodalmat, rendeleteket, párthatározatokat, mindazt, ami napi teendőihez nélkülözhetetlen volt. Kisebb bevonásával itt készült a nehezebb értekezletekre is. Háta mögött a szomszéd szobában nyekergett a televízió. Néha betette az összekötő ajtót, de felesége nyomban kizárta — unatkozott. Közönséget igényelt. Beszámolt a vasárnapról.