Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)
1973 / 9. szám - Galgóczi Erzsébet: Bizonyíték nincs (elbeszélés)
milliót? Ha szétosztja is, mennyi az? Az előbb számoltam ki: kétezerötszáz koponyánként. Azt ugyan hiába keresik. Gyönk elhárító mozdulatot tett: - Elvtársak, ez nem az én hatásköröm, ez kívül esik azon. A parasztok csalódottan dünnyögtek, hát köszönjük, Gyönk elvtárs, és kifelé cammogtak. A taráta brigádvezető gondosan betette utánuk az ajtót és tinókhoz szokott hangját sikertelenül tompítani próbálván, határozottan szólalt: - Mi legyen azzal a két tehénnel? - Maga a brigádvezető. Műnk elvtárs, ugye? - Műnk János. De már nem vagyok brigádvezető. A vezetőséget felfüggesztették. Az éjjeliőrt is. A takarítónénit is ... - Maga volt ott a tehenekért? - Meg a sofőr. Kifizetni egyelőre nem tudjuk, mert zároltak mindent. Vissza se vihetjük, mert leltárba vették őket. A könyvekben írva van, hogy nincsenek még kifizetve .. . - A pénz a legkevesebb. Azt édesapám el tudja nélkülözni ... A munka, illetőleg a gazdálkodás folyamatát újra megteremtjük, megindítjuk maguknál. Új vezetőséget jelölünk. Munk elvtárs mint az állattenyésztési brigád vezetője, kifogástalan és nem lesz akadálya annak, hogy újra betöltse posztját. A brigádvezető nyújtotta hatalmas mancsát: - Viszontlátásra, Gyönk elvtárs. Nem tudja senki a faluban, hogy az a Gyönk Mihály, akitől a két tehenet vettük, az osztályvezető elvtárs édesapja. - Elég, ha az elnök tudja a börtönben - gondolta Gyönk, belátva, hogy mentsége semmi. Meghallgatást kért a megye első emberétől. Garab János azonnal fogadta. Ősz hajú, választékosan öltözködő, pecsétgyűrűs férfi, némi öniróniával szerette fölemlíteni, hogy az ötvenes évek elején, amikor a tervhivatalban dolgozott, azt mondta neki egy elkeseredett vállalatvezető, Garab elvtárs, itt maga az egyetlen úriember. Modora egy diplomatáé: halk, előzékeny, lekötelező - csak egy-egy indulatos szemvillanása árulkodik belső szilárdságáról. Másfél évvel ezelőtt, amikor idekerült, ő volt a vaskéz a megyében, ahol már kizárólagosan a vadászkompániák gyakorolták a hatalmat, bámulatos rendet csinált. Egy-egy trófeának szabott ára volt: egyetemi felvétel, lángossütő-engedély, póthitel, építőanyag soronkívül, főosztályvezetői kinevezés, beruházás, tervmódosítás és egyebek, de ezek az egyebek rendkívül változatosak voltak, csak az alapséma volt mindig azonos; a vesztegetés módozatai olykor már szinte követhetetlenül differenciálódtak, csak a gátlástalanság egyszerűsödött még egy szerény kaliberű elme számára is már-már kihívóan áttekinthetetlenné. Garab előtt nem látszott elérhetetlennek a legmagasabb poszt sem, ha tündöklő és nem válogatós feleségével kevésbé elégedett. De ő nem elégedett volt, hanem szünet nélkül boldog. Az asszony, közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, pályafutását nem feleségként kezdte, hanem titkárnőként: munkahelyén ő volt a „vándordíj", de az már bizonyos, hogy hitvesként fejezi be. Szereti férjét és azonkívül minden férfit, így pletykázzák a népek. Amikor egy nyugatnémet labdarúgóval is öszszeszűrte a levet, Garabot udvariasan fölszólították, váljon el, mert ha nem, úgy azt a bizonyos, külpolitikailag fontos posztot kénytelenek lesznek mással betölteni, Garab a feleségét, meg a vidéket választotta. - Garab elvtárs, fegyelmit kérek magam ellen - mondta Gyönk elfogódottan, miután helyet foglalt. Garab figyelmesen nézte a fiatal férfit. - A tibótai ügy? - Igen. - Nem aranyozza be megyénket dicsőséggel ez a piszkos eset. Országos botrányt vált ki, erre fölkészülhetünk. Egy újságíró már telefonált Pestről, hogy ügyészi engedéllyel írhat a tibótai szövetkezetről. Megmondtam neki, de ne tegye lábát a megyébe, mert kitoloncoltatom. Dögkeselyűk! - Garab elvtárs, sikkasztok minden társadalomban voltak, vannak és lesznek.