Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 28. (1977)
1977 / 7. szám - KRITIKA - Fülöp László: Ladányi Mihály: Föld! Föld!
lamennyi megnyilatkozását. Átfogó szemléleti és formáló elv ez, mert bármiről szól is a vers, minden élménytípusra kiterjed. Hálójába kerülnek a közéleti témák, a közösségi érdekű életjelenségek; szerepe megmarad a szűkebben személyes, közvetlenebbül magánélményi tartalmak megjelenítésében; behatol az intimitás körébe vonható élményváltozatok ábrázolásába; és a lírai hős önmagát sem kíméli, mert oly módon is következetes az egységesítésben, hogy az ironikusság és a groteszk perspektívába állítás módszerét az önarcképformálásban is folyvást érvényesíti. „Mindig magadról beszélsz, ó de unlak!” (Kétszemközt) - olvassuk a jellegzetes gesztust kifejező önironikus önmegszólító kijelentést. Nemcsak az önirónia - vagy öngúny - okán jellemző kifakadás ez, megnevező értéke és pontossága abban is felismerhető, hogy a költőiség egyik nyilvánvaló sajátosságára utal. Ladányitól természetesen most is távol áll bármiféle személytelenség, a személyes tartalmakat háttérbe szorító tárgyilagosság vagy szenvtelenség. A Föld! Föld! lírájában is épp azt tarthatjuk minden tekintetben a legérdekesebbnek, amit a személyiség közvetlenül önmagáról mond. Vagyis az átszűrő, viszonyító és értékelő egyéniség szerepét kitüntető állapotkifejezést, az önszemlélet kifejeződését, a helyzetfestő közléseket, a portré egy-egy vonásának rögzítését, a közérzetlírát. A lírai „én” legnyugtalanítóbb kérdése ez lehet: „Mire jó hát a költő?” (Sors-fúga). Leggyakrabban úgy válaszol erre, hogy keserűen önironikus szavakat ejt, rezignált felismeréseket fogalmaz, hiányról, elégedetlenségről és tehetetlenségérzetről szól. Önmagát az egyedül maradott, visszhangtalanul beszélő, csupán magának éneklő szerepében látja. Úgy érzi, mintha gáncsok és ellenérzések sűrűjében kellene talpon maradnia, nem találva közeget és kontaktust, lehetőséget és rendeltetést. Kesernyés önmeghatározásai, igencsak dezillúziós szavai a helyzetet jelenetezik indulatokat visszaszorító megállapítások vissza-visszatérő fordulataiban: „Élek s nem álmodom (Sors-fúga); „folyvást elakad dalom, / mint szellő a bozótoson (Esti dal); „magamban motyogok, hogy ne feledjem / legszebb szavaimat” (Itthon); „magányosan füstölgők” (Kétszemközt). Előző kötetében így összegzett: „Fáradtan, keserűen / kísérlem meg a verset” (Küldetés). Most így felel rá az új verseskönyv egyik részlete: A téli szél nem tép himnuszt a számról, sem csatadalokat. ( Szociográfia) A költő-szerep ilyesféle értelmezése egybecseng azokkal a motívumokkal, amelyek a rossz közérzet tartományait még kiterjedtebbnek mutatják, jelezve a mindennapi gondok hálójába bonyolódott ember kedvetlenségét (Számlák, Táj költővel), másrészt a depressziót, amely az időre figyelő szemléletben úgyszólván elháríthatatlanul fölerősödik. „Évek foghíjasodnak, / és végül mi marad?” (Kérelem) - hangzik a feloldó választ mintegy eleve kizáró kérdés. Itt-ott váratlanul felvillan egy-egy komor vallomásmozzanat (pl.: „Félve nézegetem a temetőárkokat”). A szokatlanul egyszólamú kérlelés és fohász gyámolítást és támaszt kereső gesztusát pedig - ugyancsak beszédes felfokozottsággal - ilyen sorsláttató kép előzi meg a Biztatóban: Halálom előtt eltemetnek, megaláznak, semmibe vesznek, gúzsba kötöznek, mélybe vetnek, így végezte minden eretnek. A metsző irónia, a villogó gúny, a játékossággal álcázott erély és fölény, az indulatokat lobbantó kedv energiái el-elapadnak, s elég sűrűn jut vezérszólam-szerephez az elégikusság, a melankólikusság, szomorúságról és rezignációról vallomást téve hangzik a vers. Önálló vallomásmotívummá állnak össze a Szerenád-ciklus darabjai, a szerelem versei. Az egyetlen élmény a gyűjteményben, amelyet nem kerít be teljesen a magányérzet