Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 29. (1978)
1978 / 7. szám - 80 ÉVE SZÜLETETT SZABÓ ISTVÁN - Rácz István: Szabó István tanári munkája
is hangsúlyozni kívánva történetírói mivoltát. Ennek ellenére egykori tanítványai jól tudják, hogy vérbeli pedagógus volt, egész egyetemi pályafutása ennek bizonyítéka. A szó nemes értelmében tudós tanár, aki egyensúlyban tudta tartani a tudományos kutató- és tanári munkát. Pedagógiáját nem tankönyvekből és egyetemi jegyzetekből tanulta, hanem a mindennapok gyakorlatából alakította ki tudatosan. Korántsem becsülte le tehát a pedagógiát, csak az öncélúságnak mondott ellent ezen a síkon is. A tanári munka iránt való vonzódásának már azelőtt is mutatkoztak a jelei, mielőtt egyetemi katedrára került volna. Meghívott előadóként szívesen vállalt Györffy István budapesti néprajzi tanszékén szemináriumvezetést. Egyetemi tanári kinevezése után pedig szisztematikusan kezdett hozzá előadásainak és szemináriumainak a kidolgozásához. Egy-egy félévi előadásához - ahogyan később elmondotta - hosszú hónapokon keresztül olvasott, és olvasmányélményéhez saját kutatási tapasztalatait is hozzáadva alakította ki egyéni történeti koncepcióját. Négy féléven keresztül adta elő Magyarország történetét a 18. századdal bezárólag, heti 3 órában. Előadásai során Magyarország történetének a 18. század végéig új szintézisét alkotta meg, s ezeket jegyzet formájában közre is adta. A negyvenes években és az ötvenes évek elején még Hóman-Szekfű. Magyar története forgott közkézen összefoglaló munkaként, Szabó István azonban koncepcionálisan és tematikailag is egyéni utat választott. Azt az anyagot foglalta egységbe, amely megítélése szerint egy középiskolai tanár ismeretanyagához nélkülözhetetlen volt. Előadásaiban általában leszűrt tudományos eredményeket összegezett. A polémiákat előadásaiból és jegyzeteiből kihagyta, azoknak a szemináriumokon biztosított helyet. Elve az volt, hogy az előadások során az előadónak a tudomány akkori állása szerint elsősorban a szilárd pontokat kell kijelölnie. Mindenkor a fővonalakat, a nagy fejlődési íveket rajzolta meg. Az aprólékos részletezéseket szándékosan kerülte. A periodizációit is a nagy távlatok igényeinek megfelelően formálta. A tematikai elrendezés híve volt, de ugyanakkor az összefüggések feltárására is nagy gondot fordított. A történeti élet egészéről adott számot: előadásainak a középpontjába a gazdasági-társadalmi fejlődés vizsgálatát állította, amellett azonban a politika és a kultúra is arányosan helyet kapott. Előadásainak igazi vonzását az adta meg, hogy a tárgyszerűség és a pártosság egyszerre jellemezte. Együttérző elkötelezettségének a jelei a parasztság irányába elsődleges ismérvként szerepelt nála. Tanítványai számára a nemzeti értékek maradéktalan feltárására törekedett, de úgy, hogy közben ezzel más népeket ne sértsen. Az értelmi és az érzelmi nevelés tehát szerves egységgé kovácsolódott előadásaiban. Az olcsó szónoki fogások távol állottak tőle. Előadásait mindig ülve tartotta a XI-es tanteremben. Jegyzeteket használt, de szemüvege fölött kitekintve állandó kapcsolatot tartott a hallgatóságával. Előadásán egyetlen felesleges szó vagy mondat sem hangzott el. Pontosan és szabatosan fejezte ki magát, előadásai valójában nyomdakészek voltak. Hálás, de egyben nehéz feladat volt a jegyzetelése. Logikailag jól követhető, de tömörsége miatt szinte szó szerinti lejegyzésre ösztönzött. Előadásait mindig a didaktikai szempontok messzemenő figyelembevételével formálta, arra törekedett, hogy könnyen áttekinthető és tanulható legyen. Amikor az 1950-es évek elején az egyetemi tankönyvek kéziratait vitatták, hozzászólásában mindenekelőtt ezeket a szempontokat hiányolta. (Ma, megfelelő távlatból megítélve az eseményeket, megjegyezhetjük, hogy a tanárképzésünk országos szinten is sokat veszített azzal, hogy az egyetemi tankönyvek írói között nem kapott helyet.) Órái mindig élményt jelentettek, hallgatói várakozással készültek azokra. Amikor sudár szálfaegyenes alakja feltűnt a tanterem ajtajában, s kissé lengő mozgású járásával a katedrára lépett, már nemcsak a tisztes fehér haja parancsolta csendre a hallgatóságot, hanem a várakozás élménye is. A „Tisztelt hallgatóim” köszöntő szavai után egyszerre olyan légkört teremtett, amely magával ragadta a jelenlevőket. Pedig nem tartozott az erős hangorgánumú előadók közé, inkább halk szavú volt. Mondanivalójának nem az előadásmóddal kívánt nyomatékot adni, hanem utánozhatatlan belső logikájával. Hangszíne csak akkor változott meg, ha a parasztság megalázóan nehéz sorsáról vagy nemzeti történelmünk válságos eseményeiről beszélt. A mohácsi csatáról csak úgy tudott szólni, hogy fátyolozottá vált hangja nyomán a hallgatóság szeme is fátyolba borult, a vég