Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 29. (1978)
1978 / 4. szám - KRITIKA - Imre László: A homályból a fényre (Németh László: Homályból homályba)
és lesz, aki exhibicionistának, önközpontú hipochondernek fogja tartani, lesz, aki sokallja, s lesz, aki kevesli puritánságát. Tény, hogy a széles olvasóközönség szemszögéből nézve nem szokott a nagy íróknak, költőknek javukra válni, ha túl őszintén és túl sokat láttatnak magukból. Sok olvasó (erkölcsi vagy szellemi kisebbségi érzéstől felizgatva) a részleteken akad fenn, s tán nem jut majd el e kegyetlenül önmarcangoló, önleleplező gyónások lényegéig. Egy kései napló jegyzet szerint: „Igaz ember - ez akartam lenni (a művészetben is) - s ez próbálok lenni, ugyanolyan elszántan s reménytelenül, mint serdülésemben - most haldoklásomban is.” Ennek a nagy vállalkozásnak egyformán része az élet és a művészet, az életsors és az életmű. Az erkölcsi és szellemi továbbfejlődés, öntökéletesítés érdekében kellett elvégeznie a sokszor (őrá vagy családtagjaira nézve) kegyetlen élveboncolást. Egész világnézetében, „üdvterv”-ében van valami „egyszemélyes”, ami nem azt jelenti, hogy kiküzdött igazságai, életreceptjei csak őrá érvényesek, hanem azt, hogy minden tételének önmagában keresi az igazolását, próbáját és ellenőrzését. Nem kíméli, nem vonja ki magát az élettel szembesített elvek kudarcainak következményei alól sem. (Talán legnagyobb ilyen veresége ihleti a VII. Gergelyt, a nagy pápa „szent korlátoltság”-ában kétségbeesik azon, hogy az emberek nem törődnek az üdvösségükkel, ezért az igazak különccé torzulnak, nem lévén eléggé türelmesek a többi ember gyengeségei iránt.) Az önéletrajz, az életsors tehát intellektuálisan és morálisan is ösztönző jellegű, és nemcsak egy szűkebb kör részére. Ezen túl a szakemberek, az irodalomtörténészek, eszmetörténészek számára új feladatokat jelöl ki a Homályból homályba. Az író önkommentárjai, persze, nemcsak eligazítanak, hanem ellentmondásra is ösztönözhetnek. (Vitathatónak látszik, sok egyéb mellett, például az az 1969-ből származó minősítés, amely szerint a 26-27-ben írt novellákkal, kritikákkal egybevetve „ebben a két sorsdöntő évben mint lírikus állt” legmagasabban.) A Móricz Zsigmonddal kapcsolatos megjegyzés („mennyivel gazdagabb lesz az olvasmány, ha az ember az író felől is megtanulja olvasgatni”) a Németh-művekre is áll. Nemcsak a műélményt dúsítja azonban az írói, emberi egyéniséget minden eddiginél hitelesebben és teljesebben bemutató önéletrajz, hanem tisztázandónak jelez sok elintézettnek hitt vélekedést. Elfogadott és több oldalról alátámasztható tény például Németh Lászlónak a népi írókhoz tartozása. Az író ezt több ízben is tévedésnek nevezte, és nem egészen ok nélkül. Természetes, hogy - mondjuk - az iskolai oktatásnak szüksége van áttekinthető, de leegyszerűsítő megoldásokra. Kérdés, hogy a tudománynak meg kell-e ezzel békülnie? Az önéletrajz világosan megmutatja, hogy élete egy nem is túlságosan hosszú periódusában (a 30-as évek végén és a 40-es évek elején) valóban közelébe sodródott ennek az amúgy is heterogén csoportnak. De még ekkor is igen lazán kapcsolódott hozzájuk, s eszméinek túlnyomó többsége, ha nem is állt szemben, de független volt és elválasztotta őt a népi íróknak nemcsak bal- és jobboldali szárnyától, de centrumától is. Meg kellene kísérelni, hogy Némethben teljesen egyedi jelenséget lássunk, akire Babits, Proust vagy Ortega legalább olyan nagy hatással volt, mint Szabó Dezső vagy Móricz. Írhattak eddig bármilyen sokat Németh Lászlóról (megjegyzendő: az életmű méreteihez és súlyához képest keveset), nemcsak művészi módszere, de az egész Németh László-i jelenség meghatározatlan közelebbről. Valamiféle erkölcsi forradalmár ő, aki a két világháború közötti magyarországi viszonyok szüntelen bírálatával, a nemzeti elvnek nem a kizárólagosság, hanem a közösségiség irányában való elmozdításával közvetlen társadalmi feladatok megoldására alkalmazta elveit, s mint ilyent, csak bizonyos igen általános kategóriák közelítik a népi írókhoz. Nem mond ez ellent annak a tágabb összefüggésnek, amely Németh László és a népi írók gondolatrendszerének közös sajátossága. A voltaképpen Rousseau-ig visszavezethető folyamat lényeges csomópontja a tolsztojánizmus, amit nálunk Justh Zsigmond közvetít oly módon, hogy biologisztikus parasztkultusza, mely jelentős lökést kap a naturalizmustól is, Szabó Dezsőben folytatódik. Némethnél a közvetlen Tolsztoj-hatás, annak moralizáló, pedagógiai hevülete szerencsésen szorítja ki a biologisztikus Szabó Dezső-i indítást. A Homályból homályba igen érdekes alkotáslélektani stúdiumok tárgyául is szolgálhat. Hogy csak egyet emeljünk ki a sok lehetőség közül: összevethető volna az izgalom és az azt ihlető élethelyzet önéletrajzi megelevenítése. Az egyezések és eltérések száma