Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 34. (1983)
1983 / 7. szám - TANULMÁNY - Görömbei András: Költő a fekete aszály évadján. Vázlat Buda Ferencről
a versek válogatásában lehetett volna jóval szigorúbb. Különösen a szerelmes versek között sok a közhelyekkel sebzett, olykor pedig a töltelékszavak húzzák le a verset, vagy bőbeszédűség lazítja az élményt. Nem így az Ébresszen aranysíp kötet. Ez a Füvek példája után hét esztendővel megjelent könyv mindössze huszonhárom versből áll, de kivételes műgonddal épített, minden ízében szerves, véglegesre formált versvilág. A méltán sikeres pályanyitó kötethez viszonyítva is szembetűnő az érettsége. Tematikájában szűkösebb, világképében jóval tágasabb annál. Fájdalmaiban is hatalmas erőt sugárzó költészet. Motívumaiban, képeiben közvetlen továbbépítése annak, de súlyosabb benne a szó. A vas- és kővilágnak a költői személyiség szándékaival való disszonanciáját már nem kihirdeti, hanem a versek alkatába építi, bensővé alakítja, ezáltal teremt mélyebb, nagyobb feszültségű versvilágot. A konok hit elődök és kortársak példájával erősíti magát. Ady Endre Világ Vitézeként mocsoktalanul ragyog a kötetnyitó versben, csillagként kiemelkedve az ezer éve gazos ugarból: a szellem és tisztesség ereje dacolni képes a „temető-nagyobbító idővel”, s a „dolgozz, virrassz, reménykedj!” parancsát örökíti az utódra. Élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha. Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács. Az Ébresszen arany síp a liliom és korbács, a tisztaság és könyörtelen, tisztító harc verseskönyve. A virrasztó magatartás a cselekvéssel társul, a világ jobbíthatóságának reménye sem idegen tőle. Világképe a sárból sértetlen ágkoronával a csillagok felé törő ember érzéseinek és tapasztalatainak rétegeiből épül, világnézetének elszánt küzdelmességét és sugárzó biztonságát pedig a realitások tudatosítása hitelesíti. Szociográfiai pontossággal méri fel ekkori életközegét, a falusi sárpatakot, sárfolyamot, a falu dolgos, fáradt embereit, a lopott gerendákat, villanyéllel vert „tolvajra éber kutyát”, a faluból elmenekülő ifjúságot, a répasorokon görbülő „félárva, fakó öregeket”, a „tövis-szegénység tanyáját”, „lószaggató dűlőutakat”, az egész „tanya-tályogos” vidéket. A kegyetlen szigorúságú szegénység demoralizáló hatását, a „kőkemény hajnalokon” vonatozók reménytelen roskadtságát. Számba veszi saját történelmét, sorsának esélyeit, morzsányivá zsugorított életterét. Az ágas gondok, szúrós fájdalmak, leszorított életek bőséges leltára az önerősítésnek is terepe: belső biztonsággal tudatosítja a maga léthelyzetét és feladatait. Bele tud feledkezni a természet szépségébe, a „böszme bocik, kócorgó malacok, bibogó kislibák”, gyöngyház patás kiscsikók, fehér bekecses „fodor bárányok” öntudatlan életszeretete - alliterációkkal nyomatékosított - derűt is sugároz. A füvek, fák, virágok példája létfilozófiai sugallatot kap: az egyetemes, változtathatatlan törvényeket keserűség nélkül elfogadtatja a változtathatók alakítása érdekében. Az eszmélkedés, leltározás, helyzettudatosítás cselekvő erővé válik Buda Ferenc verseiben. A természetben, tájban, hazában való ismerősség, otthonosság nemcsak érzelmi érdekeltséget, nemcsak az ember és természet közötti kapcsolat sokárnyalatú, gazdag rendjét jelenti, hanem a „dolgozz, virrassz, reménykedj!” parancsát is belülről erősíti, innen a gyakori munkára, cselekvésre ösztönző felszólítás: „Ébresszen aranysípod, virradat!”, „szólaljatok, lángfejű kakasaim, naponta kiáltsatok, hogy el ne aludjak!” Ez az önerősítés azonban mélyebben táplálkozik a versvilág emberi viszonylataiból, a családért, a népért való felelősség tudatából, a sorsazonosságból, az alulsó Magyarországgal egylélegzésű személyiségéből. A hit még a szükségességtudatot erősíti, ha tenyérnyivé zsugorodott a cselekvés tere, azon a tenyérnyi helyen kell cselekedni, taposni kell a falu sarát, ha várnak a tanítványok. Ez a szükségességtudat motiválja Buda Ferenc költészetének szigorú társadalmi felelősségét. közösségi indulat