Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 34. (1983)

1983 / 11. szám - FIGYELŐ - Köteles Pál: Sokak és kevesek. Jelenségek

Sz. Kürti Katalin finom női ösztönnel hallgat Medgyessy szerelmeiről, pedig ezek sokszor ihlették szoboralkotásra (pl. a Táncosnő modelljének „gyönyörű, körte formájú válla volt” stb.). De hát ezek emberi dolgok, és Medgyessy sohasem tagadta, hogy férfi­ként néz a nőkre, a természet e csodás ajándékaira. Nagyon tiszteletreméltó a szerzőnek az a magatartása is, ahogy feleségével, Mária asszonnyal való együttélésüket - különö­sen az öregkorit - finom fátyol alá rejti, pedig az ettől való menekülés is jó néhány szép műre serkentette Medgyessyt, különösen a mongolos arcok nyomulnak ismét előtérbe női szobraiban. Jegyezzük meg rosszallólag: a szobrok legtöbbjét „amerikai retus”-sal megfosz­tották terétől. A körbefújt fényképekben elvész a szobor térbe illeszkedése, ami bizony nagy kár, kiadóink azonban körömszakadtáig ragaszkodnak ehhez a barbár eljáráshoz! Mindezek azonban csak tallózó hozzászólások. Nagy értéke Sz. Kürti Katalin könyvének még a bibliográfia és a legfontosabb szobroknak és rajzoknak jegyzéke. Végezetül ne feledkezzünk meg arról, hogy a könyvet az az Sz. Kürti Katalin írta, akinek nemes ügybuzgalma az egykori városgazda házában, Debrecenben, méltó és szép keretet adott Medgyessy hagyatékának. Megnyugtató érzés tudni, hogy a hagya­ték jó kezekbe került, s nemcsak hagyománytisztelet, de szeretet őrzi a nagy Mester emlékét, s ez hatja át a könyv minden sorát is. (Gondolat) LÁSZLÓ GYULA Sokak és kevesek Az embernek gyakran van oka a háborgásra, nemritkán a fölháborodásra is. Ol­vasom például Erdős Péter cikkét a Kritika júliusi számában, és fölháborodom: mind­azon, ami miatt kénytelen volt tollat ragadni. Újra meg újra olvasom a megfeddett ocsmány dalszöveget, amelyben legszelídebb sor, hogy „Úgy szeretném a szemedet kinyomni.” Olvasom és fölháborodom! És közben próbálom megfejteni, hogy miként is kezdődött az őrület: a nyilvános lélekszennyezés ? Az okok lassan egymás mellé sorakoznak, amikor hirtelenében megszakad a gondolkodás fonala. Egy dalocska miatt, amelyben a rádió hullámhosszán azt ígérik, hogy „Kirúgom a szádból a fogsorodat”, Erdős azt írja: „messzire jutottunk”. Hozzátenném: mélyre süllyedtünk! Hogy miként, arra kellene feleletet adni. Szociológusok vallhatnának róla, hogy miként vált a trágárság társadalmi jelenséggé, s hogyan jutottunk addig, hogy a köznapi beszédben - családban, utcán, munkahelyen - alig hangzik el egy mondat, mely ne ocsmány­­obszcén szavakkal lenne fűszerezve. Már-már liturgikusan illik használni a legtrágárabb szavakat, s minél több kerül ezekből a társalgásba, annál illendőbbnek tetszik az elme­bajnokság. Bárki próbát tehet. Üljön le például egy játszótéri padra, s meggyőződhet róla, hogy a híres magyar huszár- és bakakáromkodások kikoptak ugyan a kaszárnyák­ból, de az istenáldotta gyermeksereg minden második szava olyan jelentésű, ami ellen berzenkedik a jó ízlés. Erdős leírta a kritikában a dalszöveget. Én nem kívánom ideiktatni a naponta hallott játszótéri zsargon szavait; óvakodom annak ellenére, hogy ezek már közszájon forognak, és alig van ember, aki megütközne rajtuk. Miért mondom el mindezt? Pusztán azért, hogy érzékeltessem, az a brutális „dal”, amely ellen Erdős tiltakozik, nem rendhagyó! JELENSÉGEK

Next