Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 35. (1984)
1984 / 2. szám - FÓRUM - Mai költészetünk és fogadtatása (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerkesztett szövege: Alföldy Jenő vitaindítója, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Lator László,Kulcsár Szabó Ernő, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Görömbei András és Somlyó György hozzászólásai, Simon Zoltán összeállítása a vitáról, Koczkás Sándor zárszava)
borjakat és kétfejű csirkéket bemutató pamfletét Nagyhatalmi helyzet vagy versíró gépi címmel. Mottóul Illyés Gyulát idézi egy interjúból azt az Illyés Gyulát, akitől egyébként régebbről a „nem lehet az tisztességes ember, ki a verset abbahagyja, az igazmondást hagyja abba” sorok is származnak - úgy tetszik, az idő előrehaladtával ő is kezdte sokallani a verskultuszt, és az abba nem hagyott versek dilettáns szerzőinek hadát. A mottó így hangzik: ’’Azt szokták mondani, hogy irodalmunk, költészetünk európai szinten áll. Én nem látom, hogy költészetünk fejlettebb lenne, mint - mondjuk - a társadalombiztosításunk, földművelésünk vagy a műtrágyaelosztás, tehát ne rúgjunk be attól, hogy itt már-már kötelezően kivételes, rendkívüli nagy költőtehetségek vannak.” Domokos Mátyás pedig ilyen és hasonló tanulságokat von le a nagy versdaráló működésének áldatlan termékeiből: „...a vizenyős-szirupos, gátlástalanul áradó, s mondjuk ki magyarán: dilettáns érzelmi kulturálatlanságról árulkodó érzelmesség a pedálja ennek a Made in Hungary versíró gépnek”. Higgyék el, nem árt, inkább használ ez a nemzeti önirónia, s nem rontja, hanem hitelesíti azt, amit Lukács György s az ő nyomában Király István és mások így fogalmaztak meg Petőfi, Ady és József Attila költészetéről: „a szent magyar líra” - annak mintájára, hogy Thomas Mann „a szent orosz irodalomról” beszélt, Gogol, Dosztojevszkij, Tolsztoj munkásságára gondolva. Nemcsak „szentek” voltak ugyanis, ha voltak, nemcsak hívek és aprószentek, hanem siserahad is volt mindig, jócskán. Faragó Vilmos így nyilatkozott a hetvenes évek elején egy tárgyilagosan ironikus cikkében: „A verskultusz magyarázata a hazai társadalom sajátos fejlődéstörténetében és a magyar költészet sajátos funkcióvállalásában rejlik. Bármily örvendetes tehát ez a verskultusz a költők egzisztenciája és a verskultúra tömegessé válása szempontjából, nemcsak az egészség jele, hanem a társadalom egyfajta funkciózavaráé is.” E szavak - ha más következtetésekkel is - összecsengenek Illyés Gyula Kétféle költészeti címmel megjelent írásával, melyben ez áll: „A nemzetek életműködése alig különbözik az emberi test működésétől. Ha egy-egy szervünk nem működik, feladatát átveszi egy másik.” Itt is, ott is arról van szó, hogy a vers átvette más tudatformák funkcióját: helyettesítette, ha kellett, a politikai véleménymondás demokratikus fórumait, a közéleti újságírást, néha még a filozófiát, pedagógiát és szociológiát is. A mozgalmi agitációs munkáról vagy a magán- és közélet érzelmi kultúrájáról, az emberi érintkezésből hiányzó őszinteségről, a megnyilatkozási vágyról nem is beszélve. Kosztolányi Dezső kifogásolta egykor, hogy a magyar vers - főleg a gondolati költeményre kell gyanakodnunk - vagy a prédikációhoz, vagy a pohárköszöntőhöz hasonlít. Ebből is megítélhető, hogy a vers nálunk nagyon sokszor önmagán kívüli érdekek szolgálatában állt. Hozzá kell tennünk persze mindjárt: akárcsak a trubadúrének, a főurakat szórakoztató és tájékoztató históriás ének, Csokonai filozófiai költeménye A lélek halhatatlanságáról, az Arany János-i eposz vagy József Attila pénzt hozó fájdalmas éneke, melyet a mozgásmozgalomnak írt. Mindezek a kiegészítések azért szükségesek, mert semmilyen ítélet nem abszolutizálható — a mellékkörülményeket ne keverjük össze a lényegiekkel. Sok zavart látok akörül, hogy a magyar költészet hagyományos és mostanában sokak szerint megszűnt küldetése egyrészt akadályt gördített a líra művészi fejlődésének útjába, ezért örüljünk, ha nem háramlanak rá az eredeti rendeltetésétől eltérő feladatok; másrészt bánkódjunk, mert ezek a többletfeladatok adtak neki régebben szárnyat, s miután a társadalom levette a költészet válláról a fölös terhet, szárnyszegetté, szerep nélkülivé s így szellemi luxuscikké alacsonyodott. Ezzel kapcsolatban azt vallom Csoóri Sándorral, hogy nincs kártékonyabb nézet, mint