Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 35. (1984)
1984 / 2. szám - FÓRUM - Mai költészetünk és fogadtatása (A debreceni irodalmi napok tanácskozásának szerkesztett szövege: Alföldy Jenő vitaindítója, Lengyel Balázs, Domokos Mátyás, Lator László,Kulcsár Szabó Ernő, Kis Pintér Imre, Kiss Ferenc, Görömbei András és Somlyó György hozzászólásai, Simon Zoltán összeállítása a vitáról, Koczkás Sándor zárszava)
tragikus hang nem volna indokolt - hacsak nem személyes tragédiák esetében. Torz félmosollyal szemléli most a költészet egy része - talán éppen a politikus része - a társadalom sétáját a bizonytalan jövőbe tartó, kátyúkban bővelkedő, mégsem kétségbeejtő úton. Attól azonban, hogy a költészet egyre kevésbé „liritál”, attól, hogy a hagyományos formák belülről megkérdőjeleződnek vagy eleve mellőztetnek, prózaibb alakzatokra cserélődnek, még nem biztos, hogy egyértelműen hanyatlásról kell beszélnünk; új mérőeszközökre mindenképp szüksége lesz a kritikának, s újfajta érzékenységnek kell kiiskolázódnia a befogadókban. Jól gondoljuk meg például, mi a groteszk líra és a cinizmus közti különbség. Régóta melengetem magamban azt a stílustörténeti elképzelést, hogy költészetünk és nemcsak a mienk, hanem a nagyvilág egész lírája - a következő kétféle alapelv szerint is leírható: a minél stilizáltabb és a mindenkori beszélt nyelvhez minél inkább közelítő költői nyelv párharcaként. Ez a harc - vagy szerényebben szólva: váltakozás - korántsem esik szükségképp egybe a költészet demokratikusabb és arisztokratikusabb tartalmainak párviadalával, de vannak korszakok, amikor a beszélt nyelvhez való visszatérés rendkívül fontossá válik, miként erre már T. S. Eliot is figyelmeztetett, s a mi korunkat, a különféle stílusok kifáradása idején, ilyennek sejtem, Berzsenyi és Vörösmarty erősen stilizált nyelve s epigonjaik „fesz és pör” stílusa után égetően szükségessé vált Petőfi és Arany prozódai forradalma a természetesség jegyében, de az ő epigonjaik hada után a nyugati, fejlett irodalmak és az archaikus bibliai nyelv nyomán erősen stilizált nyelvű Ady formai megújulására támadt ismét nagy szükség. A húszas években azután egy szuperstilizált, mesterséges nyelv és egy „pariando” nyelv küzdelméből az utóbbi került ki győztesen - Kassák avantgarde-ja helyett a manírjaitól megtisztult Kosztolányi s főképpen a fiatal Szabó Lőrinc, József Attila és Illyés keresetlensége válhatott uralkodó irányzattá. Nagy László és Juhász Ferenc, a népköltészet hagyományából merítve, ismét a beszélt nyelvtől eltérő, buja stílust alakított ki, veretesen szép, archaikusan is modern külföldi példákra is tekintő, gazdag nyelvet. Az ő korszakuk leáldoztával ismét itt az ideje annak, hogy líránk visszatérjen a beszélt nyelvhez, s a jelek arra mutatnak, hogy ez van folyamatban. Néhány szót még a líra politikai küldetéséről. Köztudomású tényeket megismételni nem akarok, mindnyájan tudjuk, milyen többletfeladatot vállalt magára történelmünk szomorú stációit járva a magyar költészet, s azt is látjuk, hogy ezek teljesítéséhez egyre kevesebb a kedv mai művelőiben. Én mégsem búcsúztatnám el mindörökre ezt a szép hagyományt; ki tudja, holnap nem lesz-e szükség, sőt nincs-e már ma is szükség a költőileg megszólaló citoyen szavára? Vajon a szocializmus fejlődése nem az irányba mutat-e, hogy az emberek - így a költők is - egyre inkább társadalmiasodnak ? Nincs-e szükség az érzelmek humanizálására, az egészséges lelkűlét karbantartására, miközben egyre érzékenyebbek, sérülékenyebbek leszünk a közismert ártalmak, mentálhigiéniai fenyegetettségek közepette? Nincs-e szükség az egyetemes békeakarat agitatív megszólaltatására? Hallgasson el végleg a szerelmes ének, az intellektuális érzelmek eszméltető szava? Azt ne várjuk a régi olvasói beidegzettségek szerint, hogy a költők a régi módon elégítsék ki igényeinket, ahogy Béládi Miklós fogalmazta meg egyik írásában: „Parancsoló szükségességgé vált a költői megismerés, a költői kifejezés lehetőségeinek újragondolása.” Nézzük meg hát, kiknek a műhelyében születik költészet. Nekünk, kritikusoknak ez a fő feladatunk. Nem hinném, hogy az volna dolgunk, hogy a sokak szerint triumfáló regényt vagy filmet ünneplő kórusba áll-