Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 36. (1985)

1985 / 1. szám - DOKUMENTUM - Fitos Vilmos: Sinka István Nagysurányban

Társaságnak. A gazdasági és diákszociális ügyosztály vezetője Szekeres János volt, a sajtó- és propaganda-ügyosztályé Natkó Gyula. Különben eléggé ismert a Turul-ellenzék nagy szerepe a debreceni Márciusi Párt megszervezésében és harcaiban. Hasonlóan kulcsszerepe volt a Turul Szövet­ség népi ellenzékének később az első parasztdiák-kollégium, a Bolyai-kollégium megteremtésében. A Turul-ellenzék, ill. az ahhoz kapcsolódó, azt képviselő kulturális ügyosz­tály sorra rendezte szerte az országban irodalmi és zenei estjeit. Ezek az estek a népi irodalom és a Bartók-Kodály nevével fémjelezhető zenei alkotások diadalme­nete volt. A Nagysurányban élő szlovákok persze nem tudtak a Turul Szövetségen belül folyó harcról. A Turul számukra egyet jelentett a hivatalos bajtársi szövet­ség habzó nacionalizmusával, a környező népeket gyalázó irredentizmusával, így érthető, hogy amikor az irodalmi és zenei estünk plakátjai Nagysurányban a hir­detőoszlopokon és a házak falain megjelentek, a lakosság nagy része gyűlölettel nézte rajta a Turul nevet. Hozzájárult ehhez az ellenszenvhez a visszatérés első időszakának sok feszült­sége és éppen Nagysurányban a magyar katonaság durva összeütközése az ott élő szlovák parasztsággal. Ezért amikor az est szereplőivel a nagysurányi állomásra megérkeztünk, a helység minket fogadó vezetősége azt tanácsolta, hogy forduljunk vissza, utaz­zunk el az első vonattal. Indokolásul elmondották, hogy a helybeli szlovákok szen­vedélyesen hangoztatták, hogy turulisták fejével fogják Nagysurány főutcáját kirakni, így a helység vezetői még az életünket sem képesek biztosítani. Én azt feleltem, hogy nem fordulunk vissza. Mi ide a szlovák nép iránti sze­retettel jöttünk, és erről meg fogjuk őket győzni. Kértem, hogy a helybeli művé­szek közül javasoljanak egyet-kettőt, akiket számaikkal a műsorunkba beiktathat­nának. Sikerült is két nagysurányi művésszel megegyezni. Végigjártuk a plakáto­kat, és mindegyikre tintával beírtuk a két új számot. Közben elérkezett a kritikus pillanat: meg kellett kezdenünk az előadást. Amikor az emelvényre léptem, hogy bevezetőmet elmondjam, csak hatan-heten voltak a meglehetősen nagy teremben. Arról beszéltem többek között, hogy mi ismerjük a magyar nép gazdasági és társadalmi problémáit, mindenképpen a nép mellett állunk, és így meg tudjuk érteni a szlovák nép problémáit is. Testvéri sze­retettel jöttünk ide Nagysurányba. Régóta vallott álláspontunk a dunai népek barátsága és együttműködése. Szavaim közben ketten-hárman kimentek, és be­hívták a kívül várakozók egy részét. Utánam Natkó Gyula tartott előadást hasonló szellemben. Közben állandóan sokasodott a közönség. Amikor aztán Nagy Sári, egy nagyon szuggesztív megjelenésű tanítónő szé­kely népviseletben székely népballadákat adott elő, már nagyon forró volt a han­gulat, a terem zsúfolásig megtelt. Nagy Sárit nem akarták leengedni a dobogóról, és amikor végül is a számát befejezte, idős nénik sorra ölelték könnyes szemmel. Ezután az egyik helybeli előadó következett zongoraszámmal. Úgy látszott, hogy a hangulat forróságát már nem lehet fokozni. És mégis! Sinka István következett, ő maga olvasta fel Kicsi nép nagy bánattal - Egy hang a szlovákokhoz című versét, mely a Magyar Élet előző évi decemberi számában jelent meg először. Sinka István a maga egyszerűségében rendkívül nagy hatású volt. ő valóban a magyar nép követeként mondta el szép versét. Akkor már a bordásfalakon felkapaszkodva is hallgatták az előadást, és az udvari ablakokat is kitárták, hogy az ott tolongó és a terembe már be nem férő közönség is halljon valamit.

Next