Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 36. (1985)
1985 / 7. szám - FÓRUM - Megéltem és túléltem...: Máté Iván emlékezései (Lejegyezte: Szendrei Lőrinc)
Belőlem nem lehetett kiverni, hogy én alattomosan furakodtam be a pártba. Később, 1962-ben be is ismerte a kihallgatóm, hogy nem értette, miként kerültem oda. Nekem is csak utólag sikerült rekonstruálni letartóztatásom okát. Egyrészt Justus Pállal, másrészt Szőnyi Tiborral hoztak össze. . . Tudni kell, hogy Justus kimondottan rossz viszonyban volt Rajkékkal, ennek ellenére ugyanakkor kerültek vádlottak padjára. Amikor Rajk még Spanyolországban harcolt, a felesége, a közelmúltban elhunyt Földi Júlia (akit Létra Garbónak hívtak a mozgalomban) a hatodik kerületi pártszervezethez tartozott. Justusék többször kérték, hogy ne járjon az alapszervezetbe, nehogy a rendőrség felfigyeljen rájuk. 45 után ez volt Justus egyik rossz pontja. Mint már mondtam, szükség volt egy trockistára is a perben, így Justus nem maradhatott ki. Egyedül, egy szál maga kevés lett volna, begyűjtötték tehát a köré tömörülő fiatalembereket is, így kerültem a Péter Gábor-féle térképkészítők lapjára. Másik oldalról Szőnyi Tibor okán szolgáltattam lehetőséget a vádnak. Szőnyi a párt káderese lett 1945-ben, amikor hazatért Svájcból. Amikor kitettek a Népszavától, elhelyezkedésemhez kérték a párt káderosztályának ajánlását. Ezt a papírt megkaptam .. . Szőnyi Tibor aláírásával. Kideríthették tehát, hogy nemcsak Justusszal álltam kapcsolatban, hanem még Szőnyi kádere is voltam. Olvashattam erről a Rajk-perről szóló könyvben is. Vagyis: a Szociáldemokrata Párt centrumához tartozó, a balszárnnyal is kapcsolatot tartó Szőnyi Tibor kádereként beleillettem az ő térképükbe. Annyira már nem értékeltek túl, hogy szerepet is osszanak rám abban az ócska színdarabban, amit Rákosiék a legsilányabb May Károly- és Buffalo Bili-történetek szellemében játszottak le. A tíznapi vallatás után 1951 júliusáig nem hallgattak ki. 1949. június közepétől magánzárkában ültem. Csak a küblit kivivő és az ételt beadó smasszerrel találkoztam. Körülbelül öt hónapig szolid rabként magamba fojtottam a haragomat, elkeseredésemet, bánatomat, és nem szóltam egy szót sem. Nagyon ritkán adtak könyvet, néhány regényt, majd éreztem, hogy beleőrülök a magányomba. Ezt a luxust nem adhattam meg nekik. Kitörtem, dühöngtem, üvöltöztem, vertem az ajtót, szidtam a smaszszereket. . . mindenkit, aki a számra jött... bejöttek, veszekedtek... visszaveszekedtem. . . majd elfáradtam és elaludtam. Csak ezekkel a műőrjöngésekkel és operettőrületekkel bírtam ki. Utólag hallottam, hogy a Központi Vezetőség egyik ülésén Vas Zoltán kérte Rákositól a börtönszabályok enyhítését, mivel azok szigorúbbak voltak, mint a Horthy-korszakban. . . - Vas érvelése szerint. Hosszú ideig még sétára sem engedtek. Egyetlen furcsa eset törte meg a magány egyhangúságát. Bejött egy ávós, és kérdezte, mit tudok Bartók Béláról. Mondtam, hogy ismerem a Divertimentót és sok egyéb művét. . . mire kiderült, hogy az ifjabb Bartók Bélára kíváncsi, akit én soha nem láttam. Még azt is megkérdezte, mikor jöttem haza külföldről, mire felvilágosítottam, hogy soha nem hagytam el az országot. Furcsa helyzet volt. Máig sem tudom, mit akart. 1951 júliusában egy ember elé vezettek, aki közölte, hogy bíróság elé kerülök, és jobb, ha előre belenyugszom a büntetésbe, ami nem lesz nagy. . . maximum tíz év. . . Megtudtam, hogy az ellenük mint kormánypárt ellen folytatott tevékenységem miatt állítanak bíróság elé. „Bocsánatot kérek - figyelmeztettem tétován a fonákságra-, akkor még mi is kormánypárt voltunk.” Tömören válaszolt: „De a mögöttünk álló szovjet hadsereg bennünket igazolt, és nem a szocdemeket.” Ezzel már nem tudtam, nem lehetett vitatkozni.57