Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 36. (1985)

1985 / 7. szám - FÓRUM - Megéltem és túléltem...: Máté Iván emlékezései (Lejegyezte: Szendrei Lőrinc)

nyilatkozatot tettek, bizonygatták, hogy csak parancsra kegyetlenkedtek. Hoz­zám nem jöttek be. Gondolták, a változás után is ülni fogok. Hiába erősödött meg egy időre Rákosi, a börtön korábbi rendjét már nem állíthatták vissza. Már a szájjártatásokat sem torolták meg. Szinte a szabadság szele csapott meg, ami­kor egy reggel „meggyalázták a Rákosi-szentélyt”. Kidobálták a virágokat abból a cellából, ahol a Horthy-rendszerben Rákosi és Vas Zoltán raboskodott, és odaraktak néhány elítéltet. „Megfordult a világ !” - gondoltuk. Reménykedni kezdtem, hogy mégis kiszabadulok. . . csak azt nem számít­hattam ki, kinek, minek a jóvoltából. Kiengedték előttem a háborús bűnösöket, volt köztük egykori SS-tag is. Majd jöttek a politikaiak. Leghamarabb Mind­­szenty, akit a négy nagyhatalom külügyminiszterének találkozója előtt bocsátot­tak szabadon. Megszűnt - az angolok követelésére - Kéthly Anna rabsága is. . . rám 1956 márciusában került sor. Utánam már csak Marosán és a közé tartozó legbaloldalibb szocdemek maradtak. Bevittek az ÁVH új központjába, a Fő utcába. Egy fiatal tiszt vizsgálta az anyagomat. Bajban lehetett, mert a következőkkel fogadott: „Magával szinte nem tudunk mit kezdeni, maga a belügy csodabogara. Senki sem tudja, hogyan került bele ebbe az ügybe...?” Mondtam, kérdezze meg Péter Gábortól, aki időközben rabtársam lett. . . Röhögött. Kérdezte, miket írtam én a Népszavában, amiknek alapján jobboldali szocdemnek tartottak. Néhány nap múlva ő maga válaszolt a kérdésére. „Magát újra le kellene csukni - mondta froclizva -, költsé­gekbe veri az ávót. Lefényképeztettem negyven cikkét, és kiderült, hogy maga baloldali szocdem volt. . . Miért akart félrevezetni?” Vagyis ami egykor jobb­oldalinak számított, mire a börtönből kikerültem, már baloldalinak minősült. Előálltam a tippemmel. A Btk. harmadolásra vonatkozó paragrafusára hivat­koztam. . . alig tíz nap hiányzott a büntetésem kétharmadából. „Remek!” - fo­gadta el az ötletemet, és máris írtam a kérvényemet. . . Nyilván kitaláltak volna valamit, hiszen ez már csak formaság volt. Kiszabadultam. Beültem egy taxiba, hazamentem, leültem, és reggelig be­szélgettünk anyámmal. Másnap nyakamba vettem a várost, és egy hónap múlva már a Tanácsok Lapjánál dolgoztam. A nyár viszonylag csendben telt el. Volt egy emlékezetes gyűlés a tiszti klubban. Ezen minden, valaha sztálinistának szá­mító politikus megjelent. . . Vas Zoltán, Jákó Pál, Losonczi Géza. . . és még na­gyon sokan. Ott említették először az én nevemet is az ártatlanul meghurcoltak sorában. 56 nyarán kaptam az ügyészségtől egy papírt, miszerint nem számítok büntetett előéletűnek. . . nem is kell beírnom az életrajzomba. . . csak azt nem tudtam, hová és kinek számolok el hét év és nyolc hónappal. . . ? Közölték azt is, hogy folyamatosnak tekintik a párttagságomat, de a tag­könyvemet már nem kaptam vissza. .. nem volt rá idő. Közbejött október 23-a. Aznap Gugi Sándor grafikussal ebédeltünk az újságíróklubban. Hallottuk, hogy betiltják a délutánra tervezett fölvonulást. . . majd engedélyezik. . . végül jöttek a hírrel, hogy gyülekezik a tömeg a Bem-szobornál. . . Odamentünk. . . A tömeg élén Boldizsár Iván, Veres Péter. . . mellettem Orbán László, a későbbi művelődésügyi miniszter állt. Hozták az emberek a rengeteg zászlót, melyekből kivágták a címert. Ott még szó sem volt ellenforradalomról. Azok a derék kom­munisták alkották a tömeg nagyobb részét, akik annak a szocializmusnak a nevé­ben lázadtak fel, amit ígértek nekik, azzal szemben, amit kaptak. Tito mondta er­ről, hogy „Magyarországon a barikád két oldalán kommunisták álltak egymással szemben” - és ezt még a Népszabadság is leközölte. Ez a tömeg vonult át az 59

Next