Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 36. (1985)
1985 / 8. szám - KRITIKA - Fülöp László: Bori Imre: Móricz Zsigmond prózája
Cholnoky testvérek, Csáth, Kosztolányi, Török Gyula s mindenekelőtt Krúdy Gyula, akinek életművét különösen fontos, szemléletmeghatározó tanulmányokban elemezte. A Krúdy művészetének és epikatörténeti jelentőségének megértésében oly mélyre hatoló, általában egész újabb irodalmunk fejlődéstörténetében a modernség jelzéseit és jellegzetességeit kutató, a hazai avantgarde fejleményeinek feltárásában és tudatosításában kivált rendkívül nagy érdemeket szerző Bori Imre a 70-es évek végén eljutott ahhoz az elbeszélőhöz, akit bizonyára legnagyobb e századi epikus művészünkként becsülhetünk, s aki ugyanakkor a szakmai s az olvasói köztudatban sem igen számít a modernizáló szellemű huszadikszázadiság izgalmas képviselőjének, vagyis a sokérdemű prózatörténész elemzőként is találkozott a hatalmas Móricz-életművel. Ennek a találkozásnak az eredménye az egyik új Bori-könyv, a Móricz Zsigmond prózája című kötet, amelyet a máskülönben már évtizedek óta szinte elakadni látszó, a korábbi monográfiák után csak részeredményeket hozó kutatások hosszú időre érvényesen legjelentékenyebb vállalkozásaként fogadhatunk, természetesen eleve rokonszenvvel és valódi érdeklődéssel. Az alcím értelmezési kísérletként határozza meg a munka jellegét, az utószóban pedig szó esik arról is, hogy a tanulmányegyüttes formáját öltő, tehát a korántsem monografikusan egyívű, inkább összefűzött írások nem tartanak igényt arra, hogy „a Móricz Zsigmond munkásságával kapcsolatos kérdések egyikét is valamilyen formában lezárják, megoldottnak nyilvánítsák”. Nemcsak holmi véglegesítő és lezárásra törekvő szándék hiányzik a könyvből, hanem az energikusan provokatív vitázó szellemiség is, mert a tanulmányíró természetesnek érzi ugyan, hogy „új szempontokat találjon vizsgálódásaihoz, ... újat mondjon, új csapást vágjon az író művéhez vezető, már kitaposott ösvények mellett”, ám egyúttal azt is megvallja, hogy közvetlenül nem akart polemizálni az előtte járókkal, s tagadni sem szándékozott a Móricz-irodalom „jelentős eredményeit”. Nem vitairatszerű szakmunkát írt Bori Imre, megelégedett azzal, hogy elemzésfüzérben előadja az újraolvasott szépírói életműről, kiváltképp annak egy-egy jellegzetességéről s egynémelyik kiemelkedő fontosságú fejezetéről támadt gondolatait, főként az irodalomtörténészi interpretáció, a műelemzői kommentár formáihoz igazodva, azok módszertanát érvényesítve, az eszközhasználatot is ilyképpen szabályozva. Időrendben halad a Móricz-életmű kommentátora, a kronológiát követve tekinti át a pálya alakulástörténetét, ilyen szűkre szabott terjedelemben természetesen csak vázlatosan és kihagyásosan. Ezenközben tagol és kapcsolatokat keres, részekre oszt és a periódusként elkülönített fejezetek közt folytonossági jeleket kutat, arra a tételére is építve ezzel, hogy „Móricz művészetének domborzati térképe változatos alkotásvilágot kínál, tagoktat, de egymással összefüggőt is egyúttal”. A magára találó elbeszélő pályatörténetének 1908-12 közötti első időszakát a művészi modernség jegyében szerveződő szakaszként értelmezi, s igyekszik megtalálni ennek a móriczi prózamodernizmusnak a különös jegyeit s értékeit, amelyek például a Sárarányban, Az Isten háta mögött című kisregényben tanulmányozhatók, különös nyomatékkal figyelmeztetve a biologizáló-fiziológiai szemlélet jelentőségére. Sajátos - talán nem a legtermékenyebb - ötlettel a spleenmotívum vizsgálata révén kapcsol össze a 10-es évekből olyan műveket, mint a Kerek Ferkó, A fáklya, a jószerencsét. A gyermek- és kamaszhősök ábrázolóját képviselő művek sorából a Légy jó mindhalálig megkapja ugyan a figyelmet, de a szerző érezhetően kevesebbre tartja ezt a regényt, mint a Móricz-kutatók többsége. Az „elveszett illúziók” regényeként jellemzi a Tündérkertet, amelyet a 20-as években egyebek közt a kisregény remek Pillangó vagy a Kivilágos kivirradtig után jövő dzsentriregénysor követ majd. Az utóbbi csoport „A primitív tudat nyomában” cím alatt szerepel, s amit az ide tartozó művekről olvashatunk, abból kiviláglik, hogy interpretálójuk nemigen vonzódik ezekhez a regénypéldákhoz. A 30-as évtized eredményeit erős méltató hangsúlyokkal veszi számba, hangoztatva, hogy „Móricz Zsigmond legtermékenyebb és legjelentősebb évtizede éppen ez