Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 37. (1986)
1986 / 11. szám - KRITIKA - Tamás Attila: Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929-1945
kritika Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929-194) Kosztolányi egyik novellájának diák szereplői azt ötlik ki alapjában egyszerű, lényege szerint mégis - utóbb rá kell jönniük démonikus tréfaként, hogy meglesik barátjukat, mit csinál, mikor úgy hiszi, senki sem látja. Borzongatóan izgalmas kaland. Többszörte izgalmas lehetőségekkel csábítana, ha lehetőség nyílnék valami módon a „nagyok” belső világának meglesésére. Mire gondolhatott Vajk, mikor megkeresztelték ? Mire Mátyás, mikor fölfedezte Janusék összeesküvését? Mire Kossuth a trónfosztás kimondásakor? Mire Arany, mikor írni kezdte a Toldit, mire Kodály, mikor a Psalmus első kottáit papírra vetette? Ha ilyesfajta ismeretszerzésre nincs is módunk, a följegyzett önvallomások azért lehetőséget adnak kíváncsiságunk kielégítésére. Még inkább a rejtve írt naplók, melyek - legalábbis látszólag - teljes címző-címzett azonosságot föltételeznek. A főként önkifejezésnek, másrészt igazsághű tanúságtevésnek az igényével írt munkák - mint nálunk például Széchenyi naplói. Nagyok lehetnek az igényeink akkor is, mikor Illyés - zömükben csak füzetekbe írt, halála után közzétett - írásainak vesszük kezünkbe a gyűjteményét. Részben ki is elégülhetnek, részben fölcsigázottak maradnak. Mindjárt az elején önvád terhét hordó, súlyos kérdések állítanak meg. „Mikor fogod már megtanulni, hogy a verset nem a rím és a ritmus teszi ? Hanem az indulat...” Ingerült, szavait sokadszorra ismétlődő mester reccsenthet ahhoz hasonlóan inasára, ahogy Illyés önmagát figyelmezteti második, elismerést kivívó kötetének megjelenésével nagyjából egy időben. „Kétségtelen, hogy nem azon a nívón írok, amelyre tekintek, amelyet szeretnék” - állapítja meg valamivel később, higadttá kényszerített önelemzés szavaival. „Tehát össze kell szednem magam. Vannak képességeim, ezt érzem. De marokra kell fogni őket. . .” Mellbevágó sorok. „Író vagyok még ? Fáradt vagyok” - kerülnek följegyzésre öt év múltával is az elégedetlenség megnyilatkozásai. „Rossz helyre kerültem . . .természetemmel ellenkezőre” - töpreng, részben más vonatkozásban. „Rossz az egész nemzedék...” „Úttalan vagyok.” És közben néhány évvel a Nyugat örökének átvétele s valamivel többel a Válasz szerkesztésének vállalása előtt - „gondolom, hogy soha többé nem dolgozom a Nyugatba, de a Válaszba sem”. Eddig ismeretlen mélyrétegekbe nyitnak tehát időnként tekintetet az írások. Ismert lépések mögött is eddig nem ismert drámákat, depressziók szüneteiben kikényszerített, erőket őrlő-pusztító küzdelmeket érzékeltetve. Közismert barátságok sokéves szüneteltetéséről is föllebbentve közben a leplet. Különös alkalmak teremtette, mégis hosszú évekre nyomot hagyó összetalálkozásokra is fényt vetve néha, olyanok viszonylatában, akiket a történelem erővonalainak alakulása majd egymással életre-halálra szemben álló táborokba visz - a régi összekötő szálakat mégsem teljesen eltépve. Dokumentumok és személyes vallomások egyaránt vannak a kötetben: lap átszervezési tárgyalások alig nyo