Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 37. (1986)
1986 / 5. szám - KRITIKA - Tamás Attila: Kenyeres Zoltán: Tündérsíp
zett hóba”. A túlméretezett, olykor erőltetett képsorok voltaképpen egyetlen életérzés variációit hordozzák, árnyalatnyi különbségeket érzékeltetve: fáradt spleen, bágyadt lemondás, letargikus elvágyódás, menekülésnek álcázott toporgás váltogatja egymást. Alapattitűd a kivonulás: abból, amit életének nevezett, a zsigerelő munkából, a tipró rohanásból, a lélektelen lakótelepről. Menekülne még az írástól is, de a költőt „jéggel bevont buzogányok így is, úgy is leterítik”. S maga az elvágyódás is megtépázódott már, hisz „a mesék pitypangjait a tehenek lelegelték”, s „csak a fogyó hold vérzik”. Marad az egyetlen (ál)megoldás, nem belevegyülni a dolgokba, átutazóként kikerülni a szennyből: „vicinálisok utasa vagyok mert elmulasztottam a csatlakozást / az élet legjobb expresszeire nem ismerem a varázsszót”. Noha ez egy 67-es verseny megállapítása, e kötet elejére helyezte a költő, ezzel mintegy vállalva annak aktuális érvényét. Szembeszökő változása az eltelt két évtizednek, hogy a vicinálist kalózlobogós „részeg hajóra” cserélte. De változás-e ez igazán? Mit akar magának rabolni, szerezni ma? A napi „fél deci törköly” helyett „vödörbe hűtött pezsgőt”, az „utasellátó füstje” helyett „panoramikus hotelek bárhölgyeit” - e csekélyke kilátások nem minősültek céllá az évek alatt. Szeretné talán a nyárfákkal őrzött tanyák biztonságos nyugalmát? Erre is nemmel felel, az anyaöstermészet képeiben is riadalom dobol: „érlelik sosemvolt virágok / valóságos kóróikat”, „gránátját robbantja az őszben sok terrorista tengeri”. Révet jelenthetne a „paplan alatti biztonság”, de az ironikus felhangok ezt a megoldást is kérdőjelessé teszik. S éppen a korábban megjelent novelláskötetében (Homokfolyam) bizonyította: az ágymeleg kihűlt, bármely kapcsolat alkalmi kikötő, félreeső állomás, tévút lehet csupán. Több alternatíva nem is kínálkozik. Ezt a szomorú világképgörbét rajzolja az eddigi verseskötetek üzenete is. A 65-ös Üvegcserepek az „ami van, széthull darabokra” állapotot regisztrálja. A következő, 75-ös Koronaakác az „ami volt, csak annak van bokra” hitével még keresett kapaszkodót a múltban, burjánzó vegetációban, romolhatatlan szabad réteken. A Totemarc 79-ben a rejtőzést, a lehetőségek leszűkülését jelzi. Most pedig a végső pontra jutott: „Ami voltam s ami leszek / por tömi el a réseket.” A halócrobogó a semmi felé hajózás, a kietlenség, a jövőtlenség rögzítése: „Szél fúj már nem is lesz másképp / halottak napja jön.” Számvetés ez a kötet, csakhogy a mérlegkészítéskor a kiadások mellett a bevételeknek is kellene szerepelniük. Ezek azonban kívül maradnak a költő látókörén. Pedig ha az értékeket is megkísérelné fölmérni, akkor a kalózlobogós bárkát nem süllyeszthetné el a keserű dac, hanem tovább hajthatná a vállalni akarás embersége. Meg kellene találnia „elveszett iránytűjét”, követnie az „elfeledett nap járását”. Mert a költő nemcsak önmagáért, értünk is felelős, hogy kitalálhassunk együtt e „vadonból”. (Szépirodalmi) TÓTH PIROSKA Kenyeres Zoltán: Tündér síp Jóleső érzés tudomásul venni, hogy szemünk előtt alakul meg az az írói életmű, melyet századunk magyar költészetének csúcsteljesítményei között tarthatunk számon. S ha tudjuk is: a művész nem azért alkot, hogy írjanak róla, hanem elsősorban „eleven sugárzást” kíván továbbadni, „melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény” (hogy magától Weöres Sándortól kölcsönözzük ezúttal a szavakat), jó azért, ha természetes mellékhatásként már saját korában ösztönzést ad róla szóló nagyobb tanulmányok megírására. Különösen kedvező, ha ennek során olyan munkák is születnek, melyek a vizsgált életműveket általánosabb fejlődésvonalak rend-