Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 37. (1986)
1986 / 1. szám - FIGYELŐ - Erdei T. Sándor: Bari Károly: Tűzpiros kígyócska. Cigány népköltészet
hanem azt a gépezetet, mely a megmutatást, a megjelenést szinte kizárólagos értékké, sikerré, kultusszá emeli, majd visszaél hatalmával. Nevezetesen a tömegtájékoztatás, a tömegszórakoztatás megtévesztő manipulálását. Ez az, ami árnyékot vethet mindenre, kétes társaságba sodorhat mindenkit. Elsőként épp azt, akit kegyébe fogad. Esetünkben az előadóművészeket. De bizonyítsák ezt ők maguk. Latinovits Zoltán így összegezte tapasztalatait 1973-ban: „Valljuk be már egyszer, nem sznoboknak kell műsort tervezni . .. Színházban és színházon kívül erőre kapnak az ügyesek, a mechanikus virtuózok, a »stílusban játszók«, a fecsegők. Felszínre kerül egy olyan réteg, amely a művész életére tör. Hatalmat és jogot követelnek, őket nem fárasztja a mechanikus munka. Memoriterkészségük óriási. Bírják a nagyipari munkát, gyártják a konfekciót, az igénytelen, selejtes, értéktelen tömegcikket.” Avar István, egyik legjelentékenyebb színészünk ezzel magyarázta fölmondását 1985-ben: „Bosszantottak a gyenge darabok, a saját főszerepeimmel együtt, de töretlenül hittem a fölemelkedésben. Aztán rá kellett döbbennem, hogy ez az ügy lassacskán már csak engem érdekel. . . A Nemzeti fölemelkedés, vezérszínházzá válás helyett hozzászürkült a többihez. Mi több: kezdett elüzletiesedni. A műsorát tekintve is... Évekig vártam a változást, de mikor láttam, semmi sem változik, azt mondtam: elég, elmegyek.” Nyilvánvaló, hogy leleplező, haragvó, keserű tiltakozásukkal és bírálatukkal művészetük önállóságát, a szellem önállóságát védték. Csalóka, lehúzó, fenyegető sznobságaink és manipulálásaink ellenében. SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON Bari Károly: Tűzpiros kígyócska CIGÁNY NÉPKÖLTÉSZET A szépíró mindig megengedte magának, hogy ne csak versek, regények, novellák alkotásával foglalkozzék. Azok is, akik pedig ugyanazon műfajú darabok teremtésére predesztináltattak. Hogyne próbálkozna más műfajban, műnemben, művészetben az olyan ember, akinek megvan hozzá a próteuszi alkata, akiben megtaláltatnak az erre feljogosító adottságok. Bari Károly bír azokkal a talentumokkal, amelyek meghozzák számára a sikert a festészetben, meghozzák a költészetben s a néprajzi gyűjtő pályáján is. Legutóbbi munkája (Tűzpiros kígyócska) azt mutatja: megsüvegelendő folkloristafelkészültséget mondhat magáénak (hisz jócskán van benne a néprajzkutatói szorgalomból, az értékmentő, rendszerező hajlamokból). Bari Károly jól ismeri tárgyát, a cigány népköltészetet. S ez feltételezi: a magyar népköltészetben sem lehet tájékozatlan. Az évszázadokon át rugdalt, sanyargó nép költészetét felmutatni kezdettől erős vágya volt, sok éven keresztül nyomon követhető törekvése, a munka eredményeiből néha kaptunk mutatóba a folyóiratokban. A racionális indítékon kívül ott munkáltak benne az emocionálisak is: a küldő-indító nép szeretete, az elhanyagoltak felemelésének nem szűnő óhaja. A költő a bevezetésben nem hallgatja el a történelem cigányüldözéseit, higgadt hangon szól a hatalmas emberáldozatokról, a második világháború hatszázezer elhamvasztottjáról s arról, hogy a világ mintegy hárommillió cigányának ma is sok helyütt diszkriminációkkal kell megküzdenie. A cigány néphagyománynak még a megközelítően teljes feltárásáról is csak álmodozhatunk, az elvégzendő munkához kevés a felkészült kutató. Arra a bizonyos huszonnegyedik órára gyakorta figyelmeztettek és figyelmeztetnek, ám kevesen veszik a fáradságot, hogy ennek a tradíciónak minél több elemét regisztrálják. Amikor a cigány nép