Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 39. (1988)
1988 / 2. szám - TANULMÁNY - Szakolczay Lajos: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Béládi Miklós, Pomogáts Béla, Rónay László monográfiája
irodalom 1940 után című irodalomtörténet is. Gyakran alakult ki olyan helyzet, hogy a bal kéz nem tudta, hogy mit csinál a jobb, s mivel nem volt, aki az egészet koordinálja, minden ment a maga útján. A kézikönyv ellentmondásai a fentiekből fakadtak, amelyet egy szakértőgárda - a kötetet Szabolcsi Miklós és Czigány Lóránt lektorálta - nyugodtan föloldhatott volna. Lássuk csak a „gyors olvasás” áldozatait! (Mindenekelőtt azokról beszélek, akik szerepelnek a könyvben, noha a kimaradtak is megérnének egy misét.) A legnagyobb vesztes a két kitűnő költő, Bikich Gábor és Csokits János; hiába tettek közzé szinte kötetnyi verset a Külhoni szövegtárban (1979) - köztük nem egy becses antológiadarab -, a velük „foglalkozó” ismeretlen szerző nyugodtan átveszi a „spenót” tájékozatlanságról árulkodó megállapítását, miszerint „mindketten szakítottak a nyilvános szerepléssel, verset nem publikálnak” (175-176. oldal). Viszont egy másik állítás is átkerül a „spenótból”, mely tudtunkra adja, hogy az illető kiadvány „közreadta a sokáig hallgató Bikich Gábor és Csokits János verseit” (44. old.). Kinek higgyek, a jobb kéznek, netán a balnak? Szegény Monoszlóy Dezső, a hajdani szlovákiai magyar író is azért vándorolt át hét határon, hogy egy meglepő húzással „hazaérkezzék”? Legalábbis ezt igyekszik sugallni a róla írt „bővített” portrénak az a része, amely úgy véli megoldani az újabb költemények jellemzését, hogy az 1965-ös Töltésszimmetria című kötet - pozsonyi kiadás! - címadó verséből átvesz 10 sort, rámutatván a költő által kedvelt iróniára és groteszkre. Hogy miért nem a frissebb versekből (Gonosz volt-e a szultán dinnyecsősze?, Tudalok, Lírai részletek egy tökmagárus naplójából stb.) idéz, ki tudja, talán mert azok jellemzik hitelesebben a költő új pályaszakaszát? A háromnegyed oldalas „portré” a nullával egyenlő: bizonyos tényeket elhallgat (korábban az író Monoszlóy M. Dezső néven szerepelt), itt-ott hamisít (lásd az új pályaszakaszt jellemző régi idézetet!), könyvészeti adataiban - csak párat ellenőriztem - hibát hibára halmoz: A gombostűk háborúja nem 1943-ban jelent meg, hanem 1944-ben, a Csak egyszer élünk nem 1957-ben, hanem 1959-ben, a Két lányom van nem 1958-ban, hanem 1962-ben, a Virrasztó szerelem nem 1959- ben, hanem 1964-ben, a Töltés szimmetria (ennek a címe is hibásan szerepel) nem 1961-ben, hanem 1965-ben, a Csak nem 1965-ben, hanem 1966-ban. . . Ennyi elég is, hogy kabarétréfának hasson az, ami nem annak készült. A jóindulatú portrékészítőtől, Pomogáts Bélától Szélpál Árpád kapott egy könyvet, annak ellenére, hogy erre sosem tartott igényt. A Magyar Irodalmi Lexikon róla írott szócikkével kapcsolatos fenntartásait az író Franciaországból egy irodalomtörténeti érdekességű levélben közölte (Periszkóp, Kriterion, Bukarest, 1979. 444-447.) a Romániában kiadott kötet szerkesztőjével. Pomogáts a Periszkóptól kritikát írt az ItK 1980. 4. számában (522-529.). Itt be is zárulna a kör, ha szerzőnk - nem hívén saját szemének? - nem dobná be újra a köztudatba az irodalomtörténeti kacsát, mely szerint Szélpál Árpádnak Az új Párizs címmel regénye jelent meg. (Ha Pomogáts kissé figyelmesebb, Szélpál közleményéből még ki is egészíthette volna a portrét.) A Vándor Györgyiről írott „portrénak” is minden sora légből kapott, az ismeretlen szerző nemhogy olvasta volna, de még csak kézbe sem vette a könyveket, különben nem szólt volna „szórakoztató regényekről”; az életrajz is gazdagodhatott volna, hiszen a Hazatérők hátsó borítóján az író a legszükségesebb adatokat közli. Természetesen így kiderült volna, hogy Vándor Györgyi 1923- ban született. Az író számára nem az a sértés, ha megbírálják, hanem az, ha olvasatlanul, könyveit mellőzvén mondanak róla véleményt. Lőkkös Antalnak ezúttal sem volt szerencséje, noha a „spenótban” közölt portré láthatóan a Nyugati