Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 39. (1988)

1988 / 4. szám - TANULMÁNY - Tamás Attila: Illyés Gyula és a hit kérdései

szólítja, őt dicséri himnikus elragadtatással: „Hunyt szeme ragyogva tekint Rád! / Hajadon fővel és mezítláb / haladok máris Feléd innen / . . .tisztán a bűnök / fölött, tenger bűneim fölött...” Azután elakad, töredékben marad a vallomás. A félálomi állapot transzcendenciasugallása gyengül, eloszlik: „ahogy ébredek, úgy enged, / úgy párolog rólam kegyelmed ...” - a sorok áramlásának lassan vége szakad. Kijózanodását már nem írja le. Éveken át alig látszik azután nyoma annak a belső küzdelemnek, melyről a harmincas évek derekának egyik epigrammája majd így szól: „Két szellem küzd itt, amint látható, / egy hívő és egy istentagadó” ( Alkalmi meditációk - A vegyes házasság átka). A különös, lefojtott vergődéseknek testet adó, a Nehéz földben megjelent Úrfelmutatás mellett leginkább az az Illyés-cikk érdemelhet ebből a szempontból figyelmet, mely a radikálisan baloldali orgánumban, az erdélyi Korunkban jelent meg. Itt a franciaországi „vallási újjáéledés” problémáival foglalkozva kifejti, hogy „az új vallásnak lényegében szocialistának kell lennie” - más szóval elárulja, hogy az önzést legyőző, az emberért-emberségért cselekvő magatartásformákban keresne valami lényegük szerint közöset szembeötlő különbségeik, akár ellentéteik ellenében is. Máskülönben teljesen háttérbe szorulnak költészetében az esetleges transzcendenciának, egy anyagi világ fölött létező, esetleg nem innen eredő szellemiségnek a problémái. A mélyrétegekből indult férfi a gyakorlati cselekvés lehetőségeit keresi ez idő tájt, azoknak az érdekében, akik továbbra is a mélybe szorítottan élnek. Vallásos motívumok ugyan elő-előfordulnak egyes verseiben, de inkább csak színező, érzelemdúsító tényezőkként. (Akár a forradalmi kamaszkorra emlékező ifjúság soraiban, a szerelmes kislány arcélének hátteréül festett „glóriá”ban, akár a lázító Hősökről beszélek gyöngéd Máriára utalásaiban.) Egy fokkal fontosabb ennél, hogy abban az esszében, melyet a katolikus költészetről ír, csüggesztő képet fest ugyan ennek hazai változatáról, ugyanakkor kimondja, hogy a francia irodalom egésze „a hit jegyében teremtette” „legértékesebb alkotásait”. „Katolikusok ezek az írók?” - teszi föl a kérdést. „Erkölcsi problémáik vannak - adja meg válaszát -, és ezen az alapon magukat katolikusoknak nevezik.” Mikor a harmincas évek előrehaladtával megrendül hite a forradalmi cselekvés eredményességében (részben még másfajta társadalmi cselekvésekben is), akkor viszont több változatban is nyílt formát keres magának műveiben valamilyen istenélmény. A kálváriára - némiképp Reviczkyre emlékeztető, Illyésnél ritka tónusban szólva - „hűvös, biztos tapasztalatokat összegezőnek látja „a nagy öszszeadási jelet”, a temetők megannyi Krisztus-keresztjét. Megjelenik című versében pedig - melyért egyébként bírói úton vonják felelősségre - szelíd nazarénus alakjában festi meg az egykori Megváltót, s ha a Reggeli meditáció még inkább csak kesernyés fintorral mondja is ki az „Atya, Fiú, Szent Lélek / oltalmazzon mindnyájunkat itt lent” áldó formuláját, az Alkalmi meditációk már valóban olyan embert mutatnak, aki „Isten és Halál” közötti töprengésre kényszerül. Olyat, aki „az értelem ellen” és „az értelem mellett” felsorakoztatható érveket egyaránt figyelembe véve keres valami rajtuk túlit vagy éppen valakit. „Sem ez, sem az, talán majd az idő lebbenti azt is fel neked, kit.” „Az vigasztalhat, hogy tudatlan is szolgálhatod őt. . Ugyanakkor bizonytalan, mert ellentmondásos, ellentmondásait azonban világosan föl nem táró műnek mutatkozik az Új téli meditáció a legfelső emeleten és az Úrfelmutatás alatt egy kis kertben. Az utóbbinak arról vall a befejező mondata, hogy lelkének mélyén, gúnymosolyai alatt igazában őskeresztényi, istenváró magatartások húzódnak meg, ilyenek készülnek megszólalásra - mintha ugyanez a kettősség újulna meg néhány évvel később Az ozorai templomban sorai-