Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 40. (1989)
1989 / 4. szám - CZINE MIHÁLY 60 ÉVES - Király István: Czine Mihály köszöntése
képviselte. Nem az érdeket, a feladatot nézte. Egyetlen esetet szeretnék idézni ennek illusztrálására. 1979-ben volt Bibó István temetése. Bibó alakja az ellenzékiség ködébe volt akkor még burkolva, ellenzéki tettnek számított a temetésén való részvétel már pusztán egymagában. Czine tudta, hogy egy újabb rossz pont kerül ezzel számlájára és akadémiai tagsága útjába. Mégis határozott volt az állásfoglalása: „Barátom volt, becsültem, szerettem, ott kell lennem a búcsúztatásán.” Ez jellemző mindig is reá. Nem az érvényesülés szempontjaira, pusztán az általa helyesnek tartott feladatra figyel. S megmutatkozik ez a mai vitákban is. Ha valakinek, neki lehetne egyéni személyes oka, hogy az 1988 előtti kultúrpolitikát vagy az erdélyi ügyeket nem kellő súllyal néző korábbi politikai álláspontokat bírálja. Furcsa paradoxon, de Czine jellemének a lényegéhez tartozik ez hozzá, hogy a túlhabzókkal szemben ma ő áll ki vitázni. Polemizál mindazokkal, akik akár a népiség, akár a nemzet, akár a demokrácia gondolatát el akarják oldani a szocializmusétól, s zárójelbe akarják rakni a magyar történelem ilyen irányú folytonosságát. Nem népszerűségre néz, de az igazságra. Hozzátartozik az igazi tudós egyik legfontosabb lényegi vonása: a tudományos jellem, a gondolkodás nonkonformizmusa. Az autonómia, a belső vezérlés. Az ő kedves kifejezésével: a szálfaegyenes, nem hajló derék. (A dialógusember.) A politikaiaktól eltérőn a teoretikus vitáknak sosem az a céljuk, hogy valamiféle kompromisszummal záródjanak le, hanem az, hogy továbbgondolkodásra késztessenek, s megindítsanak az ütköztetés által egy belső folyamatot: új, teljesebb igazsághoz juttassanak el. Czine konkrét tételeit általában nem tudtam elfogadni. Mégis a vele folytatott viták új keresésekre indítottak el, segítették gondolataim alakulását. Főleg egy irányban. Vele vitázva mindinkább éreztem, újra kell gondolnom a bennem ott ható társadalometikát és teljességetikát. Másképp kell látnom rész és egész, egyedi s általános, személyiség és közösség dialektikus, bonyolult viszonyát. Az egyik leghevesebb polémiánkat hozom fel ennek illusztrálására. 1957 januárjában történt. Czine az irodalomtörténészek közt szinte elsőként határozta el, hogy belép az újjáalakult kommunista pártba, az MSZMP-be. Az Irodalomtudományi Intézetben ő kezdte el annak szervezését. Alig egy héttel ez után a döntése után viszont közli velem: nem vállalja mégsem a párttagságot, mert letartóztatták időközben Déryt, Zelket, Háyt, s egy olyan pártnak, amely írókat csukat le, nem lehet a tagja. Elkezdődött köztünk egy éjszakába nyúló, szenvedélyes vita. Én az egészre nézés érveivel jöttem. Azzal, hogy a lényegesnek a kevésbé lényeges, a történelmi folyamatnak a mégoly fontos rész is alá van rendelve, ha a szocializmus létéről van szó, nem béklyózhat még a tehetség iránt érzett tisztelet sem. Nem szükséges egyetérteni azzal, ami történt, de tudomásul lehet talán venni a nagyobb érdekében. Czine az általam résznek ítélt kérdést nagyította fel. Azt, hogy írókat, főleg Déry, Zelk típusú jelentős írókat börtönbe záratni nem lehet, nem szabad: a szellem szabadsága forog itt kockán, minden alkotás legfőbb mozgatója: a gondolatszabadság. Egyikünk sem tudta meggyőzni a másikat. Czine ragaszkodott hozzá, hogy nem lesz a párt tagja. Haragvan váltunk el. Ekkori döntésével, a pártból történt kimaradásával ma sem értek egyet. Mégis ez a vele lezajlott éjszakai vita indított el bennem talán először egy oly folyamatot, amely ha később is s lassan is, de az ötvenes évek maradéktalan gondolati meghaladásához vitt el. Ekkor kezdtem teoretikusan is töprengeni azon, ami addig inkább csak sejtésszerűen élt bennem: nem kellene-e újragondolnom rész-egész viszonyát, s revízió alá venni azt a hegeli tételt, hogy az egész mindig több, mint a rész, avagy Lukács terminológiájával: a nembeliség előzi a partikularitást, a történelmi szinten való látás nevében zárójelbe rakhatók, ha átmenetileg is, a személyiséget érintő problémák. A Czinével folytatott polémiákban általában mindig ez volt köztünk a leglényege-