Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)
1990 / 3. szám - TANULMÁNY - Dobos István: Az elméleti kritika esélyei és távlatai. Kulcsár Szabó Ernő: Műalkotás - szöveg - hatás
epikai funkciók és az olvasói beállítódás figyelembevételével kíván javaslatot tenni a modern magyar regény egy elképzelhető megközelítésmódjára." Irodalomtörténeti tanulmányaiban a szerző mindenekelőtt arra a kérdésre keresi a választ, miféle irodalmi és művészeten kívüli tényezők játszottak közre a jellegadó, erősen pragmatikus olvasói beállítódás kialakulásában, másfelől azt kutatja, hogy ez a „hasznosságelvű”, a nyelvi műalkotás jelentését politikai-szociológiai közleményként értelmező befogadói magatartás miként hátráltatta a magyar regény jelrendszerének folyamatos megújulását. Irodalmunk „elvárási horizontjainak” rekonstruálásánál figyelembe veszi a recepciófolyamat fontosabb összetevői közül - a ránk hagyományozott múlt és a jelen folytonos összekapcsolásával - az uralkodó irodalmi kódok történetileg változó formáit, az egyes korszakokban érvényesnek elfogadott esztétikai szemléletformákat, a művészet szerepéről kialakított elképzelések irodalmi, művelődéstörténeti és társadalmi indítékait, s a felsorolt recepciós tényezők kölcsönhatásának összefüggésében jellemzi a huszadik századi magyar regény fejlődéstörténeti sajátságait. Az értelmezések különböző hagyományainak a minősítésében, érzésünk szerint, az okozza a különös nehézséget - a Műalkotás - Szöveg - Hatás tanulmányaiban ilyennek tekinthető a „pragmatista” konvenció negatív megítélése, hogy az irodalmi szövegek megértésétől elválaszthatatlan az alkalmazás. Az irodalom tényleges történetiségének akkor szerzünk érvényt, ha dialógust kezdeményezünk a múlttal, s az applikációt irányító érdekekben felfedezzük a megértés koronként változó feltételeit. A recepcióesztétika felfogásában az önkényes értelmezés a megengedhető magyarázattól a szöveg hatásmechanizmusának feltárásával, kódutasításainak követésével különíthető el. Az irodalomtörténész csakis akkor képes elvégezni ezt a műveletet, ha az alkotás szinkron befogadását, értelmezését kiegészíti egy lehetőségig pontos „történeti olvasással”, ezért azt is fel kell tárnia a műfajtörténet nézőpontjából, hogy az irodalmi hagyomány milyen formai eljárásokat írt elő a kérdéses mű megjelenése előtt. Ebben a tekintetben Kulcsár Szabó Ernő kezdeményező bátorságát azért is üdvözöljük örömmel, mert vállalja az alapkutatások hiányával járó nehézségeket. Regénytörténetünk rendszeres, műfaj tipológiai és prózapoétikai szempontok szerinti feldolgozását ugyanis még nem végezte el irodalomtudományunk, s a korszak irodalomszemléletét sem értelmezhetjük a kritikatörténet összefüggésében. Értékes részlettanulmányaival Kulcsár Szabó Ernő jelentős mértékben hozzájárul a magyar regényirodalom fejlődéstörténeti modelljének megalkotásához égetően szükséges történeti poétika kidolgozásához [Az epikai tárgyiasság új alakzata (Illyés Gyula: Puszták népe), Egy magyar epopeia kísérlete (Jegyzetek Németh László Utolsó kísérlet 1-2. kötetéhez), A harmadik nemzedék prózája, Elbeszélői dekameron 1932-ből (Jegyzetek egy Móricz-antológiához)]. A könyv egészében kirajzolódó világos célkitűzés, az átgondolt koncepció, és az egységes szempontrendszer azt ígéri, hogy Kulcsár Szabó Ernő, nem utolsósorban a maga teremtette alapokon, kiteljesíti a máris figyelemre méltó eredményeket hozó műfajtörténeti kutatásait. Nézete szerint az irodalmi folyamat történetiségét a hagyományt újrateremtő mindenkori olvasók irodalmi tapasztalatának „elvárási horizontja” közvetíti, tehát a fogadtatástörténet is lényegi része a mű életének. Kulcsár Szabó rendszerint a művészi gyakorlatban megjelenő irodalomfelfogásokat a kritikai gondolkodás legátfogóbb típusaiban megjelenő értékelő normakészletek felől veszi szemügyre, vagyis nem tűzi maga elé azt a feladatot, hogy a jellegzetesebb regénytípusok poétikáját konkrétan, kritikai fogadtatásuk tükrében is megmutassa. Mindazonáltal a magyar irodalom önszemléletének elméleti szempontú általános elemzései így is rendkívül meggyőzőek. A múlt század végi és a huszadik századi elbeszélő széppróza poétikájának összefoglaló jellemzéseiben, a korábban említett szegényes kritikatörténeti, történeti-poétikai háttér miatt kényszerűen le kell mondani a szélesebb körű, módszeres kifejtésről, az irodalmi folyamat teljességre törekvő felméréséről, az iroda-