Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)

1990 / 5. szám - TANULMÁNY - Dobos István: A sugalmazás grammatikája: Thomka Beátáról

DOBOS ISTVÁN A sugalmazás grammatikája THOMKA BEÁTÁRÓL A jugoszláviai magyar irodalomtudomány kiemelkedő képviselője korántsem foglalja el azt a rangos helyet szakmai köztudatunkban, mint ami méltán megilletné őt, holott a Narráció és reflexió megjelenését követően munkássága egyre gazdagodott, a nyolcvanas években pedig látványosan kiteljesedett, s A pillanat formái című műfajelméleti monográfiájával, vala­mint második tanulmánygyűjteményével (Esszéterek, regényterek) immáron a középnemzedék egyik legjelentékenyebb teljesítményét tudhatja magáénak. Ennek ellenére az utóbb közzétett két kötete nem váltott ki érdemleges kritikai visszhangot, igaz, a Narráció és reflexió is jószerivel csak az új elméleti műbírálattól kapott méltánylást. Érthető módon, hisz a saját törvényeit követő magyar kultúra feltétlen értékeinek a nevében őszinte meggyőződéssel bírálók a szépirodalmi korszakváltás idején alig méltatták figyelemre a historizált hagyománytól eltávolodott kisebbségi sorsban élő irodalmárokat, vagy ha mégis írtak róluk, s megértéssel közelítettek műveikhez, úgy jobbára a mentségükhöz keresték az érveket. Thomkának erre nem igazán volt szüksége, mert érzésünk szerint őt a jelenkori magyar irodalomkritikai gondolkodás megújítóinak a sorában kell számon tartanunk. Tanulmányunknak a megírásához Thomka közönyben napvilágot látott művei, A pillanat formái és az Esszéterek, regényterek adta a közvetlen indíté­kot, s az a felismerés, amiről az imént szóltunk. A pillanat formái a szó eredeti értelmében kísérletnek nevezhető, s ez min­denképpen örvendetes esemény az irodalomtudományban. Thomka könyvének ezt a vonását napjainkban nem lehet eléggé méltányolni, különösen abban a térségben, ahol az ún. objektív igazság kizárólagosságába vetett hit nemcsak a történelemben határozza meg eszkatologikus derűlátással az egyedül üdvözítő lehetőségeket és az általános érvényű törvényeket, hanem az univerzalizálható konszenzuselv nyomása alatt—ami valójában regulát és uniformist jelentett — a tudományban is, s meggyőződéssel hirdette az ugyanarról egyre többet mondó tudomány folyamatos értékfelhalmozó természetének nagyszerűségét, tehát az eredendően eretnek hajlandóságot mutató gondolkodással szemben azt, a valódi kérdéseket elfojtó, önhitt episztemológiai elképzelést, h­ogy a beavatottak diadalmasan és feltartóztathatatlanul haladnak a királyi úton a tudás pi­ramisának csúcsán fénylő abszolút ismeret felé. Thomka a kényelmes öntudat erősítése helyett inkább szellemi kalandra hívja a tanulmánnyal szembesülő olvasót, akinek az előzetes megértésére egyébként messzemenően épít, s mint­egy felszólítja az együttgondolkodásra, ami persze nála a termékeny kételkedést is feltételezi. Műfajelméleti monográfiájában a kis elbeszélő formák narratív szerkezetének absztrakt modelljét alkotja meg az újabb elbeszéléskutatások felismerései nyomán, tehát elméleti szempontú rendszerezését adja azoknak az egyetemes formateremtő elveknek és retorikai műveleteknek (pl. redukció, erősség és kiterjesztés, sűrítés, egyszerűsítés, metaforikusság é. i. t.), amelyek

Next