Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 41. (1990)

1990 / 6. szám - SZEMLE - Bényei Tamás: Krausz Tivadar: Herpesz Triszmegisztosz

ambivalencia, amely időtleníteni képes, s a konkrétban fölmutatható az absztrakt (Igekötők; Minden politika és . . .; Sokatmondó; Versvérzés). Innen ered, hogy noha erősen érzéki ez a líra, az nem a metaforák szintjén valósul meg. Bozsiknak alig van metaforája; a trópusok közül szívesebben használ metonímiát; ez is a — látszólagos — távolságtartás egyik eszköze. A tapadások, az érintkezési társítások hasznosabbnak tűnnek számára, mint a könnyen devalválódó, s erősebben korfüggő ikonikus viszonyok. (Bozsik ennyiben intellektuális költészetet is művel.) Ha azokat mégis alkalmazza, rendre eltünteti, megbújtatva az erőteljes mondatokban, vagy az annál nagyobb versegységekben. A ritka metaforák aztán oly expresszivitással bírnak, hogy ismét csak erősítik a már említett élet-elragadtatást, testi-lelki révültséget. Bozsik versíró-állapota, s egyáltalán nem anakronisztikus ez, mindig határos a harmóniakereséssel, azzal a szándékkal, amely szüntelen hiányt jelez, s éppen így és ezért fontos. Az indulatosság végletei — az elomló letargia vagy a túlhevítettség — ugyanannak a helyzetnek a jellemzői, így válnak a versek az üresség, a negatívumok megragadóivá (Vers anyámnak; Fénymásol; Utolsó történet). A harmónia képzetes helyének jelzői az írások, s általában egy alakuló, a személyes kitágításán alapuló legendárium részei. Bozsik nem kívánta eltanulni a hosszúvers nyújtotta lehetőségeket, helyette a fragmentu­mok, a többé-kevésbé lekerekített kishelyzetek egymás utáni sorjázásából állítja össze a szándéka szerinti egészt. A hosszúvers-igény a kötetszerkesztés módjában és a legendásítás eljárásában mutatkozik meg. Ez az, ami ízig-vérig homogenizálja szemléletét, s elég tágasan ahhoz, hogy mind a himnikus (Gomolygó világ; Na, menjünk­­ha; Koma!), mind pedig a példázatszerű kísérleteknek helyet adjon (Mire; Rózsaszín világ; Háború előtt; Mondd meg neki; Western; Érdekesség). (Fórum) GÉCZI JÁNOS Krausz Tivadar: Herpesz Triszmegisztosz Krausz Tivadar kellő szerénységgel mestermunkának nevezi kötetét, ami pedig — alkimista műről lévén szó — nem is lehet más, mint tiszta arany. A szerző azonban (noha a bevezetés szerint ő „aranyat, eleven aranyat” akart) nem kecsegtet bennünket efféle felbecsülhetetlen értékű lelettel: tudja, hogy bölcsek kövéből annyi van, ahány bölcs, s hogy tüzetes vizsgálat után kavicsnál több egyikből se marad. A szent tudományhoz fűződő viszonyát a cím fintorgó szójátéka is jelzi: Herpesz Triszmegisztosz (a háromszor legnagyobb herpesz, avagy mágikus irat, arcát elcsúfító szépséghibával, netán méretre profanizált titkos tanítás?) Az igazi Hermész Triszmegisztosz (persze ilyen névvel senki sem lehet igazi) az ideális író megtestesülése: Hérakleitoszhoz hasonlóan csak néhány töredékében létezik, a tollat fogó kéz (és ember) minden felesleges poggyászától rég megszabadulva. Csekély hagyatékát is homályos szóképek mögé rejtette, hogy csak a beavatottak tudjanak benne eligazodni.

Next