Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 42. (1991)
1991 / 7. szám - Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása: Lefelé a Dunán (regény, 1. rész)
— Tessék várni! — kiáltotta. — Jó — bólogattam. Egy olyan Kafka-regényben ácsorogtam, melyben a kiadó szavatolta a happy-endinget, szóval egy elég rémületesben. Kis idő múltán krákogni, köhögni kezdtem. Most egy másik emelte föl a fejét. Arcáról por szitált a papírokra. Nem is kérdezett, csak fölvonta a szemöldökét. Ez idősebb lehetett az előzőnél, de nálam fiatalabb. (35 éves koromig így néztem az embereket, idősebb, fiatalabb, ha fiatalabb, melyik öcsémmel egykorú...) — Ahogy már említettem... — Élőiről! — ordított föl hirtelen. — Pardon?—A beamter kevély és gyáva. Most ez utóbbi következett. Hogy mire s kire is méltóztatok várakozni. Eluntam ezt a könnyűkezű parafrázist. De azok meg épp mostanra jöttek bele. A kioktatás, a fenyegetés, az unalom szeszélyével lökögettek ide-oda. És még kicsit hálásak is voltak, hogy így elszórakozgathatnak. — Lenne szíves bejelenteni! — Csalódottan rám néztek. — Kit, kérem? Kicsodát jelentsünk be? Drága Uram, kit, az ég szerelmére! —Tudtomra adták, hogy nem vagyok, csak az van, amit ők megneveznek, és ott még nem tartunk. Utáltam szószátyár osztrák dialektusukat. (Pedig eredendően a német németet nem szerettem, mert apám mindig őket csúfolta, figurázta. Meer-rettich-tunke meg így, és ezért az osztrákot emberibbnek tartottam. De aztán mikor később politikusokat hallottam beszélni, akkor az már csak slampos volt. És ilyenkor még azt szoktam mondani: A legszebben németül Prágában beszélnek. És úgy mondom, mintha én ezt meg tudnám ítélni. Van egy-két ilyen apám-mondatom. Uraságtól levetett holmi...) Akkor halkan megmondtam a nevem. Én még ilyet nem láttam. Mind a négy, mintha rugó lökte volna őket, fölugrott, bokáját összecsapta, akár egy színes filmen, állukat kicsit megemelve rám bámultak. Arcuk nem tudta követni az eseményeket, s egy pillanatra még ott maradt rajtuk az előző mimika, a bosszankodás, az unalom, a fennhéjázás. De gyorsan átvette az unalmat az elkeseredett alázatosság, igen, az évszázados feszültség. Hogy ne nevessek, gyorsan valami olyasmit mondtam a legfiatalabbnak, hogy édes fiam, nyugoggyá má megbazmeg, magánemberként vagyok itt — de az akkor már futott is, és futott hirtelen mindenki, engem lerántottak egy székre, és a rangidős, szemében könnyel, azt ismételgette: — Drága kegyelmes úr! — És megsimogatta a fejem. A sofőrt Nelly Jant’ küldte ki elénk. Nellyke hercegkisasszony volt, herceg vénkisasszony, és nagyon okos. A századdal vagyok egyidős, szerette mondogatni. Nagyon jól tudott sakkozni, még tavaly is simán megvert, lényegében a halálos ágyán, a szél is már megütötte akkor, alig forgott a nyelve, és elelcsöpögött a nyála. Elvileg én is okos voltam, úgy érzem, gyerekkoromban ez a hír járta, és ez összehozott minket, az egymásnak való két krupli, „hadd nézzelek”, mondta, mikor először találkoztunk, mintha rám várt volna, az eszemre. Nem nagy fogás. Mikor annyi volt, mint én ekkor, Schratt Katalinnal sakkozott rendszeresen, a híres-hírhedt színésznővel, Ferenc József bizalmasával. Die Schratt! — Ügyesen játszott — mesélte. — Hidd el, egész ügyesen. Műveletlen volt, nem ismerte a szakirodalmat, de érzékien játszott. — Érzékien? — vihogtam.