Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 42. (1991)
1991 / 8. szám - Tamás Attila: Széljegyzetek Illyés "naplójegyzetei"-hez
meg kibeszélni — a naplóval párhuzamosan írt Sértődöttek című regényében pedig művészetté „szublimálni” — Márai. Ezt lényegében sikerrel is teszi, mivel ily módon kikerül abból a mély depresszióból, amiben még az öngyilkosság gondolata is megkísérti. Más kérdés, hogy sérelmét feledni nem tudja, s a megbocsátásra képtelen. Ezért úgy érzi, nincs más megoldás számára, mint „Elmenni innen, mihelyst lehet... Magyarul írni odakünn is, a magyarság nevelésén dolgozni. De elmenni innen”. A napló második kötete azt „beszéli el”, hogy az ostrom utáni napok, illetőleg a béke első éveinek tapasztalatai miként érlelték ezt a gondolatot tetté, később pedig azt, hogy mit jelent a magyar íróként idegenben élni és alkotni, belátva azt, amit Márai belátni kényszerült: „Akármilyen bonyolult az a per, melyet a magyar társadalommal lélekben folytatok, mégis feltétlenül hozzájuk tartozom, bűneim az ő bűnei is. Ha elpusztulok, együtt pusztulunk, a nyelven belül, amelyben egyedül tudok igazán élni.” Megrendítő, sorstragédiák légkörét idéző vallomás, ami után az olvasó végképp bizonytalan: mit is tart a kezében? A napi eseményekre és az olvasmányélményekre reflektáló alkalmi gondolatok naplóját, vagy a történelem tényeit, a kultúra jelenségeit szisztematikusan mérlegelő ítéletek gyűjteményét, avagy egy sérült lélek öngyógyító célzatú pszichoanalitikus jegyzeteit? Nos, úgy vélem, Márai naplója mindez együtt. Azaz tényirodalom, de vallomásirodalom is egyben. Benne és általa kifejeződik egy értékrend — a klasszikus polgári életeszmények és művészi ideák—válsága, ám az is, hogy ennek az értékrendnek igazi alternatívája nincs. Kell-e mondanom, hogy a jelenben aligha van ennél aktuálisabb írói üzenet? (Akadémiai—Helikon) SIMON ZOLTÁN Széljegyzetek Illyés „naplójegyzetei”-hez „Az őszinteség a primitívek égi adománya”—írja egyik gondolatfutamának indításaként. Aki viszont tollat vesz a kezébe, az már — tudjuk — nem lehet egészen primitív. Még akkor sem lehet teljesen azzá, ha módszeresen tesz ilyesmire kísérletet. (Akár úgy, hogy „szabad ötletei”-t jegyzi le — eltökélten hárítva félre azokat a tudati gátakat, melyek módosíthatnák kezének mozgását.) A teljes írói őszinteségnek mindmáig az Arany Jánostól ránk maradt feljegyzés a legigazibb példája, melyet lánya halálát gyászoló versének töredéke alá írt oda, sorainak félbeszakadását magyarázva: „Túlságosan fáj. Nem megy”. Mikor írói naplót veszünk kézbe — akár bevallottan is a nyilvánosság elé szántat, akár olyat, melynek titkaiba szerzője nem akart volna másokat beavatni —jó, ha nem csigázzuk túlságosan magasra a kíváncsiságunkat. Ha nem számítunk arra, hogy éppen ebben fogunk azzal „az igaziéval szembesülni, akit regényei vagy versei csak lepleken át engedtek a szemünk elé. Mert amikor „teljesen őszinte” az író — amikor személyiségének csak a teljesen spontán tényezőit vállalja —, akkor többnyire ő is csak nevet vagy sír, „káromkodik vagy