Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 42. (1991)
1991 / 9. szám - KÉTSZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZÉCHENYI ISTVÁN - Bényei Miklós: Széchenyi István debreceni kitérői
gyakorlatozások, egyre nyomasztóbban hatott rá a hadsereg szelleme. Bántotta, büszkeségét sértette, hogy a sok ígéret és a bécsi kilincselések ellenére sem nyerhette el az őrnagyi rangot (pedig még fizetni is hajlandó lett volna érte). Tiszttársai között nem talált igazi partnert, a szokásos mulatozások már nemigen elégítették ki. Parancsnokát, a legendás Simonyi József óbestert sem szívlelte, bár úgy-ahogy kijött vele. Tábornokával, Illésy Sándor gróffal viszont több ízben összetűzött. Jóformán csak olvasmányai (Voltaire, Schiller, Hume, Bossuet stb.), a bécsi hírek és a levelek jelentettek valami változatosságot, élményt. Nem csoda tehát, hogy amikor csak tehette, szabadságot kért, vagy más címen — mint 1821 júliusában erdélyi útjára lóvásárlás ürügyén — távozott. Összesen alig tíz hónapot töltött az ezred debreceni, illetve Debrecen környéki állomáshelyén. 1821. október 1-től például több mint másfél évig távol maradt (1822-ben megjárta Angliát is). 1823. május 17-én tért vissza — mint kiderült, utoljára. Amikor ugyanis hírét vette, hogy egységét lengyel földre irányították, elhatározta (október 5-én): „mint kapitány, de nem vonulok soha többé.” Így is történt. Gyakori távollétében közrejátszott az is, hogy nem szeretett Debrecenben és a bihari falvakban élni. Ritkán járt benn a városban; rendszeresen vezetett naplójában csak egyszer-kétszer tesz említést itteni benyomásairól. Az elejtett félmondatokból, a bosszús vagy epés megjegyzésekből azonban könnyű kiolvasni, hogy nem tetszett neki a város és a környéke, „... a világ legsivárabb vidékén” nem érezte jól magát. A császári és fejedelmi udvarokban forgolódó huszártiszt, a főúri szalonokhoz szokott gazdag és bőkezű mágnás, a világot látott fiatalember itt nem talált magának társaságot, szórakozást, számára Debrecen túlságosan falusias és a cívisek puritán életvitele is idegen volt tőle. Mindazonáltal a szóban forgó három esztendő rendkívül jelentős Széchenyi gondolkodásának formálódásában. Már a katonaságot is szolgálatként fogta fel („Akinek olyan sok búzája van, mint nekem, és a tökéletesség szót ki meri mondani, annak szolgálnia kell” — írta 1820. július 24-én), komoly terveket szövögetett, bécsi és pesti útjai már a későbbi zseniális szervezőt sejtetik. Debrecenben is sokat foglalkozott a lóverseny meghonosításával; itt írta meg és adta ki (magyarul és németül) első nyomtatásban megjelent füzetét, a mindössze négyoldalas szabályzatot: Projektum A’ Magyar Országon a felállítandó lovas-pályázás Törvényeinek (Einstweiliger Vorschlag der Gesetze und Regeln des in Ungarn einzuführenden Wettrennens). A helyi cenzor engedélye 1821. július 29-én kelt (Széchenyi akkor éppen nem tartózkodott a városban), s nyilván augusztusban lett kész a kis iromány. Ekkorra tehető fokozottabb érdeklődése a magyarság sorsa, jelene és jövője iránt; ekkor mélyült el hazafias érzése. „Annyira ellágyulok, ha valami hazait látok, hogy egy hegedű, egy cimbalom, de még egy duda is elég, hogy a sírásig elszoruljon a szívem”—vallja meg naplójának 1820. augusztus 6-án. Huszáraiban már nemcsak a katonát, nemcsak az egyszerű parasztot látta, hanem a magyart is, a népet is. Széchenyi voltaképpen az alföldi tájon döbbent rá igazán hazánk elmaradottságára, a polgárosodás szükségességére. Wesselényi Miklóshoz fűződő barátsága—akivel éppen Debrecenben ismerkedett meg—pedig arra ébresztette rá: a politikai viszonyokon is változtatni kell, újragondolandó az ország alkotmányos helyzete, a nemzeti fejlődés jogi feltételek nélkül nem bontakozhat ki. Széchenyi István egy-két nap híján huszonkét esztendő elteltével járt ismét Debrecenben. Ezúttal határozott szándék vezérelte, mint a helytartótanács