Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)
1992 / 11. szám - FÓRUM - Tamás Attila: Töprengés az irodalmi értékről. 2. rész
TAMÁS ATTILA Töprengés az irodalmi értékről 2. RÉSZ A mindegyikükből való rendszerépítés feladata persze joggal hökkentene vissza eleve, a maga monumentalitásának emberidegenségével. Ahhoz hasonló vállalkozás lenne ez, mintha az egykori mózesi kőtáblákat alapul véve próbálna valaki újabb korok bonyolultabb összefüggéseihez is igazodó táblarendszert kiépíteni. Újabb évtizedeink posztmodernista felfogása arra hajlik, hogy bizonyos stíluskeverések mellett magát az értékviszonylagosságot is „a kor” rangjára emelje. Talán épp ez jelentené a magasabb szemléleti szintet? Az egymással mérkőző egyoldalúságok meghaladását. Te is megéltél már — néhány évtized alatt — néhány szemléleti átalakulást. Nem kizárólag a társadalom változó parancsszavaihoz igazodó felszínen, hanem egy fokkal mélyebben, az emberi, a művészi felfogások különböző rétegeiben is. A „Legyen a költő hasznos akarat” eszméjének különböző irányú alkalmazásaival ugyanúgy találkoznod kellett ezalatt, mint a lírának „a lélek balga fényűzéseivé minősítésével. (Majd vádnak, majd iróniának, majd nosztalgiának a kíséretében.) Ha túlságosan gyorsak és sarkítottak is időnként ezek a változások, ne elsősorban idegenkedj tőlük, inkább tudatosítsd magadban: végül is a lényegünkhöz tartozik, hogy történelemben élünk. Ember voltunk része —, az antropológia is így látja ezt —, hogy más lényeknél nagyobb mértékben tudunk alkalmazkodni külső környezetünk változásaihoz. Nem utolsósorban ehhez teremtette meg az ember a maga anyagi-szellemi kultúrájának azt a szféráját, amely — házfalakból és mesékből, prémekből és tudományos elméletekből, szerszámokból és jogszabályokból—„eredeti önmaga” és az „eredeti külvilág”között közvetítőként, alkalmanként rugalmas kapcsolatrendszerként tud működni. Sőt, még az is hozzátartozik ehhez az emberi lényeghez, hogy törekszik valamiképpen a változásra. Hiszen részben önmagának, részben közvetlen létviszonyainak a formálása, ennek átalakítása révén lett valamikor emberré. Alapsajátságai közé tartozik ezért a szüntelenül valami másra törekvés. Nyitottságából adódik a változatosság, a sokféleség igénylése — bár inkább csak akkor mutatkozik ez a lényeg éppen magában a sokarcúságban, ha éppen más lényektől való különbözésére figyelünk. A nála különösen nagyfokú játékosság is felfogható ennek a nyitottságnak—a rugalmas alakváltási, magatartásváltási képességnek — a megnyilatkozásaként, viszont itt is érdemes már közben odafigyelni arra is, hogy ez a játékosság csakugyan más lényektől sem idegen, mégis főként a fejlettebbeknél mutatkozik meg. (Nem kell biológusnak lennünk ahhoz, hogy tudjuk: sokkal inkább a kutyánál és a delfinnél, mint amennyire mondjuk a gilisztánál vagy a svábbogárnál. Vagy—egy fokkal szélesebb körben, ugyanakkor egyes fajtákon belül vizsgálódva — a még fejlődésben lévő szervezeteknél, medvebocsoknál és kismacskáknál, nem pedig azoknál, amelyek már régebben befejezték a maguk egyedi fejlődését.) Ez a játékosság tehát nem azonos a fejlődéstől független másszerűvé válással.A kaméleon színváltoztatását is kevesen mondanák játékosnak, hiába kínálkoznék itt szinte megjelöléséhez a