Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)

1992 / 2. szám - FÓRUM - Felszabadult-e a magyar irodalom? - Tamás Attila (hozzászólása)

66 én azt a „mulasztást” követtem el, hogy mivel nem egyházi rendezvény volt, nem beszéltem arról, hogy melyik egyházhoz és hogyan kötődöm szorosabban, de még azért nem, mert az ilyen jellegű írásaim — szerintem — önmagukért beszélnek, ha meg nem, akkor fölösleges szót szaporítani róluk. A másik — számomra zavaró — kérdés az, hogy Tóth-Máthé Miklós azt mondja: „van az elit — vegyük így — tehát a nagyok, az a kevés, akikre vigyázó szemüket vetik az emberek, és vannak a kicsik, akiket viszont megesz a közönség”. Ha ez ilyen egyszerű és ilyen kicsit primitív volna, akkor borzasztó könnyű dolog volna írónak lenni. Manapság nem divat szovjet példákat mondani, most mégis kénytelen vagyok elárulni, hogy Voznyeszenszkijnek egy költészettani esszéjében van egy csodás gondolat. Az, hogy a verset lehet úgy olvasni és értelmezni, ahogyan a káposztát leveleire bontjuk. Mi van akkor, ha például az én egyik versemben—ami esetleg megvan pakolva allúziókkal, nóta bene pl. Sir Philip Sidneyvel, akit én szívből szeretek - a református sajtóban emlegetett és általam olyan mélységesen szeretett Mari néni eljut a káposzta külső köréig, azt le tudja szegény fejteni reszkető kezével, de nem jut be a káposztatorzsáig? Akkor mi van? Mégiscsak evett káposztát! Tehát a kérdés nem úgy áll, hogy vannak káposztások és káposztátlanok, hanem úgy, hogy hagyjuk kinek-kinek, annyit egyen belőle, amennyit akar, így eljutottunk az ecettől a káposztáig, és eljutottunk a vidám minoritáig. És ha az egész magyar irodalmat vidám minoritásnak tekintjük, akkor mindjárt könnyebb lesz a komoly majoroknak! TAMÁS ATTILA „Felszabadult-e a magyar irodalom?” — hangzik a föltett kérdés, mely mindjárt vonja is maga után a többit. Nem csak a kiegészítést kívánót — hogy ti. mikorra vonatkozik a kérdés—, hanem az eldöntendőket is. Hogy egyáltalán mit is értsünk azon, hogy „egy irodalom” „felszabadul”—és hogy ha történetesen igenlő lehet a válaszunk, akkor egészen bizonyos-e, hogy örülnünk kell ennek? Az utolsónak föltett kérdéshez kapcsolnám első szavaimat, hiszen ez alighanem provokatívan hangzik. Köztudott, hogy Mohács óta inkább csak hónapokban lehet mérni a történelemnek azokat az időszakait, melyekben ne legföljebb vágynak a formájában élt volna Magyarországon a gondolkodó ember szabadság-szükséglete — jelenthetne itt mást a szabadság érvényre jutása, mint örömöt, régi vágyak valóra válását? Úgy gondolom azonban, nem árt, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy bizonyos vonatkozásban a mondottak ellenére is jelenthet. A szabadság elérésének, a béklyók levetésének a folyamata persze méltán lesz mámorítóvá, valamilyen abszolút szabadságnak az állapota azonban már dermesztő is lehet. A terhek alatt roskadozó, a falak közé szoruló számára érthetően jelenti a korlátlan mozgás lehetősége a legfőbb jót, épp ennyire természetes azonban, hogy a súlytalanság állapotában lebegő már kapaszkodási, tapadási felületeket, elrugaszkodáshoz (a szabadba való ideiglenes elrugaszkodáshoz) alkalmat adó szilárd pontokat keres magának. És nem kizárólag a fizikának a világában van ez így: a „mindent szabadinak szellemi szférákban is a „hiszen semminek nincs értelme” adja meg a párját. A művészetek kötöttségeknek és a kötöttségekből való szabadulni vágyásnak a kettősében keletkeztek, végső soron ezeknek a kettősében maradtak is fenn és fejlődtek