Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)
1992 / 3. szám - TANULMÁNY - Márkus Béla: A hit lángját gyújtani. Sarkadi Imre: Kőműves Kelemen
munkáról, teremtő erőről tudott himnuszt zengeni, s aki önbiztatásul is írta: „Nincs más megnyugvás, csak a munka”. Kőműves Kelemennek Déva vár a mentsvára. A kirekesztettségével, teljes magára maradásával szembe csak a művet, a munka végeredményét szegezheti. Az alkotást magasztalja messzehangzóan. .Alkotni teremtődött az ember. Utat vágjon, hogy átszelje vele az erdőt, hegyet, pusztát. Hidat a folyóra, várat a vadon közepére. Feltörni a terméketlen talajt, magot vetni bele, termést aratni. Megtalálni az ismeretlen népeket, vitorlát feszíteni a szeleknek, felfedezni az új világrészeket. Megmutatni az ismereteket — hadd pusztuljanak bele közben a kishitűek meg a gyávák. Kiterjeszteni a falunk határát, kardot kovácsolni, hogy végezzünk a rosszal.” E hitvallás érvényteleníti azt a Mészáros Tamás interjúiban — kulisszák nélkül — elhangzó felfogást, amelyik abban látja Kelemen tragédiáját, hogy rá kell döbbenie, társai számára a várépítés primitív, kisszerű és aljas szempontok, a pénzszerzés, az önző egyéni vágyak beteljesülését jelentette. Nem csak azzal nem számol ez a teória, hogy a főhős eleve tudta: a munka, az alkotás öröme ismeretlen a többiek számára, hanem azzal sem, hogy Sarkadi nem alapozhatja hősének erre a negatív felismerésére a maga „saját mondanivalóját”, hiszen éppen ennek az önzésnek, ennek a pénzszerző kicsinyes kapzsiságnak az érzékeltetésével marad a leginkább hű a ballada szemléletéhez. Mert az eredetisége abban van, amiben eltér: Illyés sorait kölcsönözve, a „Tűrj s töjj magadra hagyatva...!” önbiztatásában. Ennek az elszigeteltségnek, ennek a veszteségtudatnak a bemutatásához volt szüksége az írónak a gyönyörű Kata balladájára. Mert hiányzik mind a befalazott feleség, mind a szívtelen anya történetéből még az a vékonyka szál is, amely a hőst a tette után a szűkebb környezetéhez kötné. Csak a gyermekét elhagyó menyecske egyetlen fennmaradt szövege őrzi azt a motívumot, hogy a hőst megtagadja az anyja. A kiközösítés és kiprédikálás azonban ismét csak Sarkadi saját ötlete. Általuk teszi teljessé Kelemen magára maradását, s növeszti föl benne a „mégis megértő” hitét. (Új motívum: a félelem) A három ballada összekapcsolásán túl van még egy mozzanat, ami újszerűnek, mondhatni: aktuálisnak mondható. Ami nem a közismert népballada pontos követeléséről árulkodik: a félelem pszichózisának rajza ez. Feltűnik három formában is: az építés akadályaként, gátló tényezőjeként; fel mint „eredmény”, mint az építésáldozat „haszna”, következménye és harmadszor mint munkára ösztökélő eszköz, módszer. Az első esetről az első változat legelső jelenete tudósít. Kelemen vádjára, hogy gyávák a kőművesek, „megszöknek, mintha a pokol tornácát kellene vakolniok”, a Vándor azt feleli: „Félős emberrel nem lehet se hadat viselni, sem várat építeni... A félős mindig azt nézi, hogy honnan akarják megdöfni”. „Ezek ugyan fel nem építik...” — beszél itt a három pont: nemcsak Déva várának felépítését akadályozza a félelem. Ami a Vándor és a Kelemen párbeszédében ezután is a legtöbbször használt fogalom lesz. A kedvetlenül csinált kényszermunka sohasem hozott még eredményt—szól a figyelmeztetés időtlenül. „Mindig féltem ott, amikor félelemből csinált valaki valamit” — szól az általánosítás újra. És nemcsak a Vándor, hanem a kőművesek is arról beszélnek, még az áldozathozatal gondolatának megfogalmazása, módjának kitalálása előtt, hogy „Fél itt mindenki”, és „olyan kutya rosszul érzem magam, hogy muszáj már mást is rossz kedvre deríteni. Legalább az ijesztgetéssel. Ha én félek, féljen más is.”49