Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)
1992 / 6. szám - TANULMÁNY - Márkus Béla: A tárgyszeretet szörnyetege. Avagy Határ Győző irodalomtörténete
62 Kodolányi Gyula tüneményes tehetségű és Kurucz Gyula is roppant tehetséges; ismer „parádés névsor”-t, amelyben E. Kovács Kálmánnak is helye van. Lászlóffy Csabát a legígéretesebbek között látja. Marsall László nagy, Mészöly Dezső pedig kiváló költő. Mészöly Miklós minden könyve remekműveket tartalmaz. Szász Imre a lírát leszámítva majd minden irodalmi műfajban maradandót alkotott. Szentkuthy Miklósé a világ leggazdagabb írói palettája. Szilágyi Domokosnak a „még Veress Miklóson is túltevő formakészsége” ragadja meg. Szőcs Géza fiatal géniusz. Tornai József verselképzelése világérvényes, remeklését megilletődve forgatja. Tüskés Tibor pompás monográfiát szerze Csorba Győzőről. Vasadi Péterre az a szomorú szerep vár, hogy Pilinszky megüresedett helyére lépjen. Végh György kitárulkozását Rousseau-val mérhetőnek tudja. S egyáltalán, az Akadémiai sorozatban monográfiát érdemelne —egy 1979-es állapotrögzítése szerint—Héra Zoltán is, Kalász Márton is, Tóth Eszter, Mezei András és Székely Magda is. Dobai Péter pedig csakúgy, mint Esterházy Péter és több más, negyven fele járó fiatal, félelmetes tehetségű, nyelvművészetükkel „Tandorit is kenterbe verik, de...” És ez a „de” vezet el ahhoz az egetverő dilemmához, hogy mi minden történnék akkor, ha — az emlegette párt helyett — a Határ Győző pumpálta hidraulikus piedesztálok hirtelen visszakornyadnának? Kik lennének akkor a pompázatos, a remeklés-sorozat gyártói? Érne fiatalok aligha, hisz őket, Esterházyt kiváltképp, több helyütt megrója, hogy szertelenek az önbecézésben —félti valamennyiüket a „se-vége-se-hossza nyelvkézésbe” való belefulladástól, attól, hogy örökre önbecéző önszórakoztatók maradnak, képtelenek lévén magukat komolyan venni. Feddő, elmarasztaló szavakat kapnak aztán mások is — firmamentuma két leghitelesebb csillaga, Kálnoky László és Weöres Sándor kivételével szinte bárki kaphatna: kicsit a maga elnevezte „kardántengely-ember” viselkedésének megfelelően. Olyan egyén ez — mondja —, akinek végzete a szabad lengés; minden irányban kibillenhetnek, és ami különös, még tulajdon maguknak is váratlanul kibillenhetnek abból, amit addig egyensúly-helyzetüknek véltek. A legtalálóbb példa erre Devecseri Gábor jellemzése: az egyik helyen mint költőfejedelem magaslik ki, akinek 1949-es katonatiszti egyenruhás alakjára is „már-már szinte meghatottan tekint”, másutt viszont már nem részesül felmagasztaló együttérzésben az írószövetség egykor őrnagyi uniformisban járkáló főtitkára, hisz demokráciaellenesnek, ellenséges elemnek bélyegezte Jékely Zoltánt. A kardántengely vagy—a többször használt, méghozzá kurzívval is kiemelt kép szerint: — a gyomaendrődi rugós mérleg, a kofa, a piaci húzós serpenyő — noha nagyon is alkalmas a finom árnyalatok mérlegelésére — kileng, mégis, másutt is egyensúlyi helyzetéből. Kevesebbet mutat, mint ami, amennyi, mint a másoké. E kilengésben nem tartva most már abc-rendet, említhetőek a Balázs József regényeiről mondottak („kései, ingerült, lírai falukutatás”), Hajnóczy Péter síztőjének tanmese-tárrá való kinevezése, Juhász Ferenc „eget ostromló feltornyadzásai”, az Anyám és A halottak királya című „tengerikígyók”. Vas István mint elkötelezettségében óvatos, bár óvatosságában is elkötelezett művész jelenik meg. Benjámin László 1964-es kötete, a Világ füstje a szekere veszett szekértoló keserveit fújja. Pilinszky Jánossal mintha megállt volna az idő. Ottlik Géza nemzedéki mintaregénye, az Iskola a határon lapjain a provincializmus stigmáit lajstromozza. Nagy Lászlóval kapcsolatban helyén-