Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)
1992 / 6. szám - SZEMLE - Mezey László Miklós: Élet- és korrajz. Kós Károly: Életrajz
rossz, a fekete bal part, amelyen többnyire az objektív, tényszerű bal-állapot verődik a kikerülhetetlen kényszerűség földmaró erejével, s van ezzel szemben, de mégis ugyanannak a folyásnak a kiegészítő másik feleként a jó, a zöld jobb part, amelyen jobbára a szubjektív lelki hozzáállás sodródik csendesen simuló, zöld virulást öntöző, fénylő-csillanó életerejével”. Ezt az egyéni „hozzáállásban” rejlő életerőt tartja fontosnak Szabó Gyula a megidézett történelmi személyiségek magatartásában, ezt a mozzanatot szegezi szembe a „rettenetes áruitatások”, „mérges praktikák” és „pártoskodások” idején fellépő melankóliával, csüggedéssel, önemésztéssel. A história éltető-eleven megjelenítése, az egyéni magatartások minden korban érvényes típusainak megrajzolása, már ennyi is elegendő lenne annak kimondásához, hogy Szabó Gyula hármaskönyve jelentékeny értéke az új magyar prózának. Ő azonban ennél többet is ad: történelemszemlélete mögött felelős írói gondolkodásmód áll, országsors kerül mérlegre, a magyarság jövője lesz töprengése tárgyává. Gondolatait ódon zamatú, veretes nyelven mondja el, együtt láttatva múltat és jelent, így válik könyve maradandó értékűvé, eddigi életművének méltó folytatásává. (Kriterion) BITSKEY ISTVÁN /Élet- és korrajz KÓS KÁROLY: ÉLETRAjZ Ha nagy emberek megírják életrajzukat, rendszerint kevesebbet szólnak magukról, sokkal többet a korról, amelyben élniük és amelyet formálniuk adatott. Kós Károly élete és munkássága pedig annyira összeforrott Erdély múltjával és sorsával, hogy amikor a maga Életrajzát megalkotta, egyben a sajátos erdélyi szellemiség századfordulós állapotrajzát is elkészítette. Az effajta ábrázolásmód egyáltalán nem hagyománynélküli, hiszen az erdélyi életrajzírók műveiben évszázadokra visszamenően megfigyelhető az a belső arány, melyben a maguk személyes sorsa fölött kevesebbet tűnődnek, nagyobb részt közösségük gondjaival foglalkoznak. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján vetette papírra Kós a maga autobiográfiáját, amely—s ezt nem lehet eléggé sajnálni—kora gyermekkorától csak 1916-ig, IV. Károly koronázásáig jut el. A kézirat ott szakad meg, ahol Kós —mint a koronázási szertartás díszleteinek egyik tervezője és építésvezetője— beszámol az előkészületek rohamtempójú befejezéséről, amely a háborús viszonyok között nem is volt egyszerű feladat. Az erdélyi szellemi élet e századi óriásának életrajza eddig sem volt ismeretlen, hiszen Pál Balázs feldolgozta az építőművész, Varró János pedig a szépíró pályarajzát, továbbá interjúkötet is napvilágot látott — Benkő Samu közreműködésével — a mester vallomásaiból, és persze se szeri, se száma az életrajzi elemekkel bőven élő méltatásoknak. Ezekhez képest mi újat képes elénk tárni az Életrajzi Csak annyit, amennyi többletet jelent, mondjuk, Apor Péter, Bethlen Miklós, Cserei Mihály vagy Kemény János önéletírása az Erdély története monográfia megfelelő fejezeteihez képest, azaz a korrajzban jelenlevő vallomásos személyesség — akár torzítva is hiteles — optikáját, a szaktudományos közelítésmóddal szemben a lélek és gondolat, alkat és hit beépült plusszát. A látás szubjektivizmusában megnyilvánuló erő több is, keves