Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)

1992 / 1. szám - MONDOLAT - Görömbei András: Viktor bácsi

óta két év telt el, ám irodalmunkban semmi jelét nem észlelni a múlt kritikus bevallásának és átértékelésének. Ennek az lehet az oka, hogy a szocialista realizmus szemlélete oly erősen gyökerezett meg irodalmunkban, hogy e tanítás elvetésével a szlovákiai magyar irodalom egész közelmúltja kérdőjeleződne meg. Fábry Zoltánra itt mint csalhatatlan ítészre van szükség, és nem mint gondolkodóra és bátor publicistára. Fábry Zoltán kiemelkedő alakja irodal­munknak, de az ellentmondásaival együtt. Ahogy nem elvetendő minden szava, úgy nem is szentírás. Fábry egy egész nemzedék számára hivatkozási alap, a legfelsőbb instancia. Minden, ami irodalmunkban történik, belőle vezethető le, és az ő szemléletéhez kell, hogy visszavezessen. Helyettesít irodalomesztétikát, tájékozottságot a magyar és a világirodalomban, utólag is igazol vagy felment. Aki így viszonyul életművéhez, nem Európában, hanem a modern Bizáncban, valahol Szovjet Belső-Ázsiában a helye. Vagy már ott sem. Az ötvenes években inkább. Hizsnyai Zoltán főbűne az, hogy nemzedékéből elsőként és egyetlenként a nyilvánosság előtt kérdőjelezte meg a szocreál romantika esztétikai mindenhatóságát, sőt érvényességét. Most alighanem megtanulja ő is, hogy aki szelet vet, vihart arat. Hogy nálunk nem gondolkodóra van szüksége a nemzetnek, hanem szentekre, fétisekre, vezérre. Mégis úgy gondolom, hogy az írása nyomán támadt viharra nagy szüksége volt irodalmunknak, s lesz szükség ilyen írásokra a jövőben is, ha sámánjaink be nem tapasztják a száját annak, aki másként nyilvánít véleményt, mint a törzsfőnökök többsége. Ha most higgadtan újra elolvassuk Hizsnyai Zoltán esszéjét, látni fogjuk, hogy a szerző nem a szlovákiai magyar irodalom gyökereit akarta kimetszeni, hanem egy szemléletet támadott, éppen úgy, mint Tőzsér Árpád harminc évvel ezelőtt. Az ő akkori esszéje nyomán olyan erjedés indult meg irodalmunkban, amely Hizsnyai Zoltánhoz vezetett. Irodalmi értelemben Hizsnyai Zoltán esszéje Tőzsér esszéjének a leszármazottja. Nincs ebben semmi meglepő. Egy alaposabb irodalomtörténeti vizsgálat hamar kiderítené, hogy irodalmunk törésvonalai nem a nemzedékek törésvonalai mentén húzódnak. Hogy Balla Kálmán és Tőzsér Árpád, Bettes István, Soóky László és Zs. Nagy Lajos, Famnbauer Gábor, Juhász József és Cselényi László, Hizsnyai Zoltán és Tóth László poétikái párhuzamos vonásokat is mutatnak a sok eltérés mellett. Hogy valódi határ továbbra is a dillettantizmus és az irodalom között húzódik. Ha kettéhasadt ez az irodalom, akkor ebben az értelemben hasadt. Sajnos, még ma is. GRENDEL LAJOS Viktor bácsi Már tíz éve hiányzik közülünk egy felejthetetlenül színes egyéniség. Álmaimban, képzelődéseimben gyakran úgy érzem, most is figyel bennünket finom intellektuális tekintete, csupán legendás jóságával még elnézőbb, még megbocsájtóbb. De itt van velünk a hiányával. Nem a legendájával, hanem a hiányával társa éjszakáinknak és nappalainknak. Legendája is eleven pedig, hiszen egy olyan korban alkotta és őrizte meg egyéniségének különleges minőségét, amely­kor drasztikusan legázolta a szuverén személyiséget. Nem kímélte őt sem, sőt egyenesen céltáblájául választotta ezt a végtelenül szelíd

Next