Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 43. (1992)
1992 / 10. szám - FÓRUM - Tamás Attila: Töprengés az irodalmi értékről
78 * lehetősége töltene talán el szorongással, hogy úgy szállhat föl valaki a sok „szerelvény” egyikére, hogy ezzel már alá is veti magát a rajta munkálkodók eszmerendszerének, és így már csak annak a pályának a lehetséges távlatait fogja fürkészni, amelyik felé az vezet — elfelejtve, hogy eredetileg félig véletlenszerűen választotta éppen ezt a pályát? Vagy talán éppen csak félsz tőlük: nem mered vállalni a hozzájuk igazodás veszélyét — hátha kudarccal végződik próbálkozásod? Ne siesd el a válaszadást. Jó három évtizede annak, hogy középiskolában Shakespeare Hamletját tanítottad. Azzal igyekeztél megértetni a főszereplő viselkedését, hogy arról beszéltél, mikor felbomlik az a nagyobb világszemléleti egész, amelyhez igazítva az egyes ember ki tudja alakítani saját külső tevékenységeinek és gondolatmozgásainak kisebb rendszerét — azt, amelynek révén létezésének külső viszonyaihoz tud kapcsolódni — akkor valami olyan veszély fenyegeti, hogy mintegy a Semmibe repül a Földről. Annak élményei lesznek rajta úrrá, hogy mindent másképpen is lehet nézni — nemcsak hogy másképpen, mint eddig, hanem minden más nézőszöghöz képest is, újra és újra másképpen. És ez a mámorító szellemi gazdagodás a bomlás félelmetes csíráit is magában hordja — közvetve tehát el is pusztíthat. (Hogy is nem figyeltél föl még akkor igazán József Attila soraira: „Úr a lelkem. Az Anyához, a nagy Úrhöz szállna fönn”? Pedig az „el ne rántson a Semmi sodra” szavait már alighanem idézted is diákjaidnak.) Ötvenhat után voltál akkor, és érezted a fogódzóra nem lelés, a Hiányba kivetődés veszélyét. (Elmélyítve, szellemibbé lényegítve a tíz évvel korábbi éjszakáét, fönn a tihanyi Kopaszhegy tetején, elalvás előtt, alattad jobbkézt a víztükörrel, szemed előtt az égbolt végtelenjével, agyadban a Földgolyó megállíthatatlan forgásának tudatával.) Részben ezért is mentél kutatóintézetből tanári pályára, hogy valamiképpen muszáj legyen beilleszkedned valamilyen mindennapos működési mechanizmusnak a földhöz kötöző, kereteket rádkényszerítő rendjébe. Ekkoriban idézted egy — nem megjelentetésre szánt, csak belső kényszer hatására írt — kritikád végén Juhász „négy hangra, jajgatásra és könyörgésre” írt verskompozíciójának vissza-visszatérő biztatását — segítséget remélve annak ringató, naiv dallamától is: Azért, mert tél van, tél van, kis szívem, azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen. Azért, mert tél van, tél van, kis szívem, azért, mert tél van, szép a lehetetlen. Tudtad magadhoz szólóknak érezni a nyilvánvalóan máshoz — halálhoz közelítő, elnémulóban lévő élettárshoz—elküldött sorokat, mert nagy szükséged volt rájuk. (Szükséged volt rájuk — és még el tudtad fogadni a bennük megőrzött jövő-reményt.) Azóta nyíltan igazságot szolgáltattak az akkor hivatalosan csak gyalázott merész társadalomformálási kísérletnek, sokat enyhült (talán megszűnt?) országodban a társadalmi lét abszurditása — csakhogy közben végérvényesen is megfakult „a lehetetlenének valamikor még hívó fényessége. Túljutottatok azokon az éveken, amelyekben még rejtett célzásoknak