Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 11. szám - SZEMLE - Bitskey István: Szörényi László: Hunok és jezsuiták
szemle Szörényi László: Hunok és jezsuiták A történelemben egymástól ugyancsak távoleső fogalmak kerültek együvé Szörényi László könyvének címlapján. Ha csupán a kronológiát nézzük, a bő évezrednyi távolság a hun birodalom bukása (i. sz. 454.) és a Jézustársaság létrejötte (1540) között valóban tekintélyes. Más a helyzet viszont az eszmetörténet, s az irodalomtörténet terén, ahol a hagyományok ereje közismert, s a múlt eseményeinek interpretálása, a históriát alakító személyiségek művészi ábrázolása a mindenkori aktuális törekvések függvénye, s a mégoly régi múlt is állhat időszerű írói mondandó szolgálatába. Egy ilyen eszmetörténeti folyamatot mutat be Szörényi könyve, amely Attila hun uralkodó és a Hunniamotivum ábrázolását, alakváltozatait vizsgálja a — főként jezsuiták által művelt — 16—18. századi magyarországi latin nyelvű eposzköltészetben. Első pillantásra tanulmánygyűjteménynek tűnik a kötet, hiszen a szerzőnek az elmúlt húsz év (1973—1993) során írott eposztörténeti kutatásait, szakmai fórumokon tartott előadásait kapjuk benne kézhez. Noha a 19 fejezet mindegyike önmagában is megálló egység, összetartozásuk mégis nyilvánvaló, s akár a téma monográfiájának is tekinthető a könyv. Talán csak egy díja van ennek, egy zárófejezet, amely összefoglaló áttekintést nyújthatott volna, számbavéve az eredményeket, levonva a következtetéseket epikus költészetünk további útját illetően. Ilyen megfigyelései ugyanis bőven vannak Szörényinek, az egyes tanulmányokban elkülönítve azonban nem hatnak olyan erővel, mintha együttesen summázná valamennyit. Attila alakja nemcsak a magyarországi, hanem az európai köztudatban is élénken élt évszázadokon át. A középkorban például — mint arra az előszó utal — a francia legendaszerzők szinte versengtek azért, hogy szentéletű főhősükről kimutathassák: maga a vérengző hun vezér (vagy legalábbis az ő csapata) ölte meg, mert így az illető szentnek és városának jócskán gyarapodott a tekintélye, rangja, jelentősége. A magyarországi neolatin hősi epika Attila-képének vizsgálata így természetesen megkívánta az európai összefüggések szem előtt tartását, a komparatív vizsgálati módszert. A kötet első négy fejezete ezért az európai eposzirodalom barokk kori helyzetéről ad képet, áttekinti a „hősi ideál” megalkotásának lehetőségeit, a Szigeti veszedelem európai műfaji mintáit és rokonait, s az eposzelméleteket is sorra veszi. Erre már csak azért is szükség van, mert az osztrák-magyar jezsuita rendtartomány tudós poétái jól ismerték a műfaj európai eredményeit, s ezeket adaptálták magyarországi viszonyokra. A Szörényi által adott körkép igen gazdag, s külön érdeme, hogy új műveket, írókat, teóriákat kapcsolt be a magyar filológiai kutatás vérkeringésébe.