Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 12. szám - SZEMLE - Vajda Mihály: Fura: Filozófiai (láb)jegyzetek
FILOZÓFIAI (LAB)JEGYZETEK Fura „A firenzei Dóm Múzeumban áll Michelangelo öregkori Pietája. Egy hosszúkás arcú, csuklyás öregember, maga az idős mester tartja a csoportozatot: az Anyát, az angyalokat, meg a Korpuszt, így együtt. Statikailag és szellemileg páratlan mű ez, hiszen szakít az addigi pietá-hagyománnyal: maga az alkotó tartja azt, amit létrehozott, s ezúttal az alkotó nem az Égi, hanem a Földi Atya, az öreg Michelangelo. Van valami kétértelműen lefegyverző, sírnivalóan megalomán ebben: az isteni Fiút a teremtő-másoló mint mindenható apa tartja meg, maga az ember az Istent. Vajon nem ebben a szoborcsoportban jelenik meg először, s persze nagyszerű beképzeltséggel: nagy E-vel az ember? S vajon nem éppen ez a zseniális, nagyszabású elrugaszkodás szorulna ma, itt és most, még 2030 előtt, pietára?” Megvallom, soha nem jutottak volna eszembe ilyenfajta gondolatok Michelangelo e Pietája kapcsán. Nekem a kései Michelangelo, a már a halálra készülő öreg mester minden, csak nem az emberi mindenhatóság, a nagy E-vel írt ember beképzeltségének megalomán (méghozzá sírnivalóan megalomán) költője. A kései Michelangelo keserűsége (a többi között a kései Pieták „megoldatlansága”2) nekem inkább azt sugallja: elviselhetetlenné vált számára a modern ember Isten terhét is a maga vállára venni kénytelen magánya. De mindegy is. Annyi bizonyos, a szobrászat történetének legnagyobb géniusza viaskodik a modernitással, s öreg korában semmiképpen sem látja már oly magától értetődőnek a dolgokat, mint korábban, amikor az ember diadalát sugárzó simára csiszolt ifjúkori műveit alkotta. S Michelangelo csak szimbólum. A reneszánsz eufóriájának elmúltával azok, akik ma számunkra igazán nagyok, többnyire jeleznek már valamit a modernitás problematikusságából. Mielőtt még további Michelangelóra vonatkozó lábjegyzetekbe és beléjük gyömöszölt ilyen-olyan zárójelekbe keverednék, szeretném tisztázni, s mindenekelőtt magammal, miért is pont ezt a szöveget idéztem mindjárt a kezdetben Balassa könyvéből. Talán azért, mert ez az a passzus, ahol Balassa Péter modernitásviszonya oly messzire megy, hogy még Michelangelót is rossz hírbe keveri. Meg kell mondanom, nem szeretem az olyan mondatokat, mint mindjárt azt például, amely Balassa könyvének címét is magyarázza: „Szabadban — ez tehát fedőnév és hallgatás egy abnormális civilizáció féktelen előretöréséről”, meg az olyanokat, hogy „... itt és most nem egy rendszernek, nem egy politikának, nem az egyik bandának van vége, hanem egy hosszú világkorszaknak, amelyet mi éppen most akarunk lihegve bevezetni (s az egymással viaskodó verziók és ellentétek ugyanarról szólnak, ha minőségileg-emberileg nagyon is különböző nívón), a legelavultabb, legkezdetlegesebb, legnyersebb formájában. A 19. század végét játsszuk mi itt. Már aki. Sokan. Csapda, tévedés, érzékcsalódás.” Hogy egy világkorszaknak — talán — vége van, azt magam is gondolom, csakhogy sem azzal nem tudok egyetérteni, hogy ez a korszak abnormális lett volna (lenne), sem azzal, hogy egy világkorszakot akár csak úgy egyszerűen.