Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)

1993 / 2. szám - IRODALMI NAPOK - Éles Csaba: Az önismeret irodalmi és művészi tükre: a napló

míg egy vers két szava között — akár egy zeneműben — létezővé lehet a csönd, addig egy napló két bejegyzése között ez óhatatlanul észrevétlen marad. A beszéd — nem utolsósorban a tágabb értelemben vett beszédcselekvés — problematikájának vizsgálatára a napló műfaja is lehetőségeket kínál. Ennek megvitatása azonban már messzire vezetne. Annyit mindenesetre elmondhatunk, hogy a naplóírás olyankor lesz igazán fontossá, ha az elkészülő szövegeknek valami mást kell kiigazítaniuk. Például, ha egy írónak az életműve elrejti a mögötte álló személyiséget, vagy olyankor, mikor a történetírás meghamisítja a történelmet. Illyés naplójegyzetei a lényeget tekintve ugyanarról az emberről vallanak, akiről a versei, az esszéi vagy a drámai munkái; ebben a viszonylatban az ő naplóinak—melyeket ő „rendhagyó módon” jórészt éppen hitvesi biztatások késztetésére vetett papírra — inkább csak kiegészítő, módosító szerep jut. (Ha mégoly értékes is ez a szerep.) Jórészt olyan években íródott azonban, melyekben „hivatalosan” a történelem valódi menetének és működő erőtényezőinek a meghamisítása ment végbe. Az öntanúsítás, a saját életet megszilárdítás igényeinek szolgálatán túl ezen a téren is fontos szerephez juthattak ezért. „A világ szerkezetének titkos ketyegése” — hogy Poszler György szavaihoz kapcsolódjam — talán csak halkan és nem kevés aritmiával vehető ugyan ki belőlük, azok azonban, akik századunk szellemi arculata alakulásának meg­ismerésére törekszenek, a korszak gazdag naplóirodalmának tanulmányozásáról sem mondhatnak le. ÉLES CSABA Az önismeret irodalmi és művészi tükre: a napló Világirodalmi lexikonunk tanúsága szerint a naplóírás műfaja Európában a reneszánsz korában született meg E. S. Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) és M. Sanudo velencei krónikás (1496. január 1-jétől 1533. szeptember végéig vezette feljegyzéseit a köztársaságról) voltak az első szorgalmas művelői. Én azonban úgy látom, hogy a XV—XVI. századi reneszánszé csak az előjáték, a napló történetének első felvonása, igazi hőskora a XVII—XVIII. században volt. A naplók zöme ekkoriban a vallási és a hajósélettel kapcsolatos. Az előbbi két további, egymástól igen pregnánsan elkülönülő csoportra bontható. A val­lásszociológiai szakirodalomban Max Weber mutatott rá a leghatározottabban (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, 1905.) hogy amíg a katolikusok naplója gyakorlatilag mindig két emberé, a sok esetben jezsuita gyóntatóatyáé avagy a „lélek irányítójáé” és a gyóntatotté — addig a protestánsoké csakis az emberé, az önmagát gyóntató naplóíróé. (A naplónak ez a „gyóntató” funkciója a vallási tartalomtól függetlenül később is megmaradt, ilyen jellegű értelmezé­sére még visszatérünk.) A naplóíró protestáns (főként kálvinista, azaz református formájában) David Riesman „belülről irányított” emberével azonos: az amerikai szociológus e ténykedésében is fontos karaktervonást lát (A magányos tömeg, 1950.).

Next