Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)

1993 / 2. szám - IRODALMI NAPOK - Éles Csaba: Az önismeret irodalmi és művészi tükre: a napló

életemet néha a naplóm szemszögéből nézem, és megvalósítás előtt már meg­komponálom, aszerint, hogyan akarom majd leírni naplómba.” (Frivolitások és hitvallások, 1988.) A naplónak elvileg két ideáltípusa lehetséges. Az egyik a külső eseményekről, a „test” történéseiről ad számot; mozgatóelve a praktikum és a racionalitás, amelybe a kalandok elmesélése éppúgy belefér, mint pénz­tárkönyvi kivonatok tételes felsorolása. A másik a lélek belső mozgására koncentrál mint igazán fontosra; mozgatóelve az élveboncoló pszichologizálás, a lelki szemérmesség önterapikus felfüggesztése. Ugyanakkor ez a második típus nyújt ideiglenes szállást a felszínre kerülő (kikívánkozó vagy tudatosan „lecsapolandó”) gondolatoknak is. Ne higgyük, hogy az érzékeny emberek automatikusan, vagy akárcsak könnyen jutnak el ehhez a második naplóírási gyakorlathoz. Tanulságos ebből a szempontból Balázs Béla — igazán nem kezdő naplóírói korszakából származó — vallomása. „Az én reménytelen szerelmem a napló, melyhez sose jutok. Mindig krónika marad, időszaki beszámoló. Nem mindennapi meditáció, csendes magamra eszmélés, visszanézés a napra és felszínre hozása, forszírozása, nevelése, folytonos ébrentartása szenzibilitásomnak, mely így — mivelhogy nem készül szóvá — gondolattá, sőt világos rajzú érzéssé sem lesz, és életem java az öntudat alatt folyik le! Nekem a gondolkodásra is külső indíték kell. Valamire szükség van, ami csapot verjen rajtam, akkor gazdagon elindul. Ha valaminek megírására vállalkozom, amivel sohasem­­foglalkoztam­, akkor gazdagon megcsordul az öntudatosság talajvize. A napló ilyen állandó csapra verés volna.” (Napló, 1917.) Egy napló kulturális értékét sokkal inkább az határozza meg, hogy meny­nyire egy lélek története (ideértve a világ külső eseményeire való lelki reakciók történetét is), vagy, hogy mennyire vált értékes (bár természetszerűleg ki nem bontott) gondolatok tárházává. Igen becses lehet tehát abban az esetben is, ha csupán egyetlen korszakhoz,eseménysorhoz (R. Rolland, Márai és Nagy Lajos esetében pl. világháborúhoz) vagy egy jelentősnek ígérkező utazáshoz (pl. Gide a Szovjetunióban stb.) kapcsolódik. (Az útinapló műfaját röviden érintjük majd „Utazás és önismeret” című alfejezetben) Ugyanakkor a rendszeresen vezetett napló az önfegyelem magánemlékműveként érdemel elismerést. Alain Girard büszkén említi meg, hogy Stendhal, Vigny, J. Constant, Delacroix és Michelet egész életükön át vezették a naplóikat. (Thomas Mann is megtette ezt a — rossz nyelvek szerint: grafomán — bravúrt; kár, hogy sokat el is égetett naplófü­zeteiből.) Több hírneves naplóírónál több-kevesebb kihagyások vannak—majd újrakezdik és rendszerességre biztatják magukat. Ez a helyzet például Tolsz­tojnál és Balázs Béla, Franz Kafka esetében. (Valami különös véletlen folytán mindketten 1912 februárjában figyelmeztetik magukat a naplójukkal szembeni kötelességükre.) A szorgalmasan vezetett oldalakat a naplóíró önnön élete részének tartja (Szemere Bertalan), elvesztését a legnagyobb kárként könyveli el (Füst Milán). Kétségtelen, hogy csakis a rendszeresség során nyilvánulhat meg a naplóírás „haszna”. A naplóvezetés a XIX. század elején (Byron) ugyanúgy a megnyugvást, a megkönnyebbülést, a fáradtság levezetését, az alkotói feszültségben élő embernek olyannyira szükséges lelki „kiüresedést” jelenti, mint száz év múlva (Balázs Béla, Franz Kafka, Füst Milán). Lehetséges persze, hogy ez csupán a „pszichologizáló” naplókat jellemzi. Tolsztojnak a napló a képességfejlesztés tükre (is); Széchenyinek az önfejlődés ritmusát dokumentálja az évek dekádjai során, s egyáltalán naplót vezetni annyi, mint elszámolni az időnkkel. Az ismert angol mondást ő bővítményével együtt vallja a magáénak: Time is more than money — Az idő több, mint pénz. (Intelmei Béla fiához, 1857.)

Next