Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 2. szám - FÓRUM - Tamás Attila: Töprengés az irodalmi értékről: 5. rész
Ha a valamiről begyűjthető minél pontosabb adatok összegyűjtése és rendszerezése (közvetlen és közvetett tapasztalásoké), akkor mindjárt kiderül, hogy ezeknek az adatoknak végtelen — tehát igazában be sem gyűjthető, tehát összességükben eleve nem rendszerezhető — a számuk. (Hiszen elvileg minden — egyetlen kavics vagy valamilyen papírlapra írt vers is — beállítható az összefüggések végtelen sokaságába, úgy, hogy eközben minden egyes összefüggésben más és más tulajdonságára derüljön fény.) Vagy inkább csak akkor értünk meg valamit igazán, ha — legalábbis valamilyen mértékben — azonosulni tudunk vele, „beleéljük” magunkat a helyzetébe, hogy azt érezhessük: mi is úgy viselkednénk, mint az, akit vagy amit megismerni akarunk? De hát milyen mértékben van erre egyáltalán lehetőségünk? Akár embereknek az esetében is. Még önmagunk megértésének is — olyan értelemben, hogy meg tudjuk magyarázni a viselkedésünket — nem éppen az-e az egyik előfeltétele, hogy átmenetileg mintegy kívülre helyezzük magunkat személyiségünkön, és „rálátást”, oknyomozó higgadtságot biztosító távolságból nézünk vissza magunkra? — És igazában melyik tevékenységünknek az eszköze inkább a nyelv: az azonosuló (empatikus) viselkedésben szerepet kapó kifejezésé, (szemléletek, magatartások közvetett érzékeltetéséé), vagy pedig a tárgyilagosságra törekvő fölméréseké, a szikár adatrögzítéseké? Vagy esetleg nem is ezeké, hanem inkább a jellegzetesen emberi viszonylatokba állító megnevezéseké? Más szóval azé a tevékenységünké, mellyel — ha nemesnek vagy hitványnak mutatkozik számunkra valami —, akkor kimondjuk, hogy fölismertük—„megértettük”—a benne testet kapó tragikumot vagy fenséget, (komikumot, groteszket, kisszerűséget) mint a velünk szembesülő, „számunkra való” dolog jelentését? Vagy az újonnan fölismert beszédcselekvéseknek az eszköze lenne elsősorban a nyelv? Eltöprenghetünk az ilyen kérdéseken. Az tehát, hogy ma kínzóbban érezzük a korábbiaknál, hogy kevéssé elégíti ki igényeinket a beszédnek, a nyelvnek az eszköztára, részben bizonyára éppen a vele szemben támasztott igények megnövekedéséből adódik. Részben talán ezeknek az irreálissá növekedéséből is — vagy éppen irreálissá növeléséből, megfoghatatlan fetisizálásából. Hiszen ebben az irreálissá növekedésben valami másnak is szerepe van, mint a növekedés általános, „természetes” tendenciáinak. Belejátszhat ebbe valamilyen céltévesztés is. „Amíg mást elnémít a fájdalom, /megadta isten búmat elzokogni” — fogalmazott egy ízben Goethe. De biztos, hogy teljesen igazat mondott? Tökéletesen el tudta-e vajon zokogni soraiban saját fájdalmát? Nem valószínű. Akár azt értjük ebben a vonatkozásban tökéletességen, hogy ezzel megszüntette magát a gyötrő érzést, akár azt, hogy minden tekintetben pontos jelzéseket adott erről. De akkor sem szólhatnánk itt tökéletességről, ha abból a szemszögből közelítenénk meg az önkifejezés formáit, hogy teljes egészükben hasznosakká alakította-e át velük azokat a lelki energiákat, melyeket a lélek sérelme „termelt ki”, az hívott benne létre. Olyankor azonban, mikor a fájdalomtól való megkönnyebbedés — mely valaminek a létrehozásával, valamilyen jelzésértékű, hatások kiváltására alkalmas tárgynak vagy cselekvésnek, másszóval valamilyen műnek a kialakításával jár együtt — elfogadható célnak