Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)

1993 / 3. szám - FÓRUM - Tamás Attila: Töprengés az irodalmi értékről. 6. rész

fórum TAMÁS ATTILA Töprengés az irodalmi értékről 6. RÉSZ Miről is volt szó korábban, a művészetek születését, ezek formálódását nyomon követve? Hogy az ember ki akarja terjeszteni — legalábbis élményszerűen, lélekben —a maga szűkre határolt világát a végtelenbe. Eredendő nyitottságát megőrizve, nyitottságra való képességét fejlesztve arra törekszik, hogy játékos — esetleg végletesen stilizált — formákban minél többet megéljen személyiségének lehetőségeiből. Freud nyomán Jung és mások kutatásaira is hivatkozhatsz erről szólva: végső soron talán évszázezredeknek a messzeségébe is visszanyúlhat néha valamilyen módon az ember, nem utolsósorban éppen a művészetek segítségével. „A világ vagyok! Minden, ami volt, van...” lelkiállapotának megéléséig. József Attila ambivalens víz­motívumai — hangokat elnyelő „tompa” tavai, szúró fegyvereket rejtő „ónos” vizei, sikoltó némaságot magukkal sodró folyamai — ugyanúgy távlatokat nyitnak a létezés legősibb rétegeinek irányában, mint az „örök boldogság forrásai”ként csobogó patakjai, az „idők árjá”-vá terebélyesedő folyói, lét és nemlét határhelyzetében elringató tengervizei — vagy, megint más példákat véve, azok a képei, melyek még a világba vetettségnek a legarchaikusabb, ember előtti élményrétegeiből is táplálkoznak: ághegyen fennakadt szalagfoszlányai és gyűrött papírjai, hullásra érett gyümölcsei és lehullás határhelyzeteibe került faldarabkái. De hasonló a szerepük elágazó, fák lombjában és az embertest vérköreiben ugyanúgy megjelenő, metamorfózisokra is képes ágszerkezeteinek is. Az ősibe visznek vissza Weöres mítosz-újraélései is, onnan kötnek a jelenbe Eliot Atokföldjének több idősíkú történéssorai, mint ahogy az idők mélységeibe vezet vissza többek között Th. Mann József-tetralógiáj­a, akár F­aulkner egy-egy Bibliára rájátszása. Csakhogy az ősképek és őstörténések időn felülemelkedésével vagy az időtlen törvényeket kutató bölcselet­i művekkel szemben az időhöz kötöttség, a behatárolt időkeretek közé zártság különböző élménytípusai is megjelennek századunkban. És nem is föltétlenül kisebb érvénnyel. Ha Tóth Árpádnál éppen az a perc lesz örökké, amelyben „két tűzfal között kigyúl­­ a végtelen fény tündöklő zsarátja”, és váratlanul „szerteszét gurul”-va felszikráztatja mind­azokat a színeket, amelyek nélküle belefulladnának környezetük mindennap­­jainak szürkeségébe, akkor a pillanatok üdítő frissességén túl abból az egyetemes törvényszerűségből is érzékeltet valamennyit a vers — a Körúti hajnal —, hogy

Next