Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 4. szám - TANULMÁNY - Vajda Mihály: Anti-esztétika. Filozófiai (láb)jegyzetek
92 lényegét, és elhanyagolta, sőt tabuvá tette azokat a látszatra irracionális, valójában nyelv előtti, fogalmakon inneni intuíciót vagy ösztöncsonkokat mozgósító mozzanatokat, melyek nem férnek el e racionális keretben. A lukácsi Esztétika fél lábbal ugyan kilép ebből az aufklérista hagyományból, ... mégis egészében megmarad a műveket diszkurzív eszközökkel leíró módszereknél__ Visszariadásunk azirracionális’ elemektől modern betegség, hisz a nagy műveknek ez a rétege alkotja azt a kontinuitást, ami az ősművészetek, a kultikus képletek és a klasszikus szintézisek között mindig fennáll, s ami minden igazi műélmény lényege. Ha szemünk képtelen elszakadni egy képfelület ,téma nélküli avalűrjétől, akkor a művészetnek ez a — tabuvá tett — mágikus rétege szólít meg.” (89—90.) Ez fontos, nagyon fontos, de azért e művészetnek ez a mágikus rétege, ez az érzéki dimenzió itt még mintha csak kiegészítése lenne a művészet valahol legvégül mégiscsak megismerő funkciót betöltő ellenvilágának. Annál is inkább, mert Almási ragaszkodik az „irracionális” idézőjelbe tételéhez vagy „látszatra” jelzővel való ellátásához, hogy azért valahogy mgszelídítse a dionüszoszi elemet. Aztán hirtelen lerázza magáról ezt az óvatoskodást: „Aborzongás’, a letaglózottság vagy éppen az eufória élménye pedig annyira elementáris értékjelző, hogy azok a művek, melyek nemtámadják meg” az embert ezekkel az atavisztikus élményekkel, értékükben is kevesebbet jelentenek: majdnem biztosra mehetünk egy-egy mű minőségének felbecsülésében, ha ezeknek az élményeknek jelenlétét vagy hiányát regisztrálva értékeljük.” (90—91.) That’s it: Nem tagadja, hogy van, lehetséges és élvezhető valamifajta tisztán intellektuális művészet is. De a legelemibb művészi élményeknek valami „másra” van vonatkozásuk, valamire, ami kimondhatatlan, amibe csak érzékileg vagyunk lehorgonyozva. Persze a művészet nem maradhat meg egyszerűen az érzéki szférájában, ha abban van is lehorgonyozva. „Megtartani az érzékit és egyben átszellemíteni — ez a művészet örök utópiája, s egyben a formát adás feladata. Mert a formák lépnek túl a közvetlen érzékin ... és a formák képesek felfokozni az anyag érzéki energiáit.” (135.) Persze ez az a pillanat, ahol bejönnek a klasszikus esztétikák verbális sémái, melyek nem magyaráznak semmit. „Talán megvilágítja e paradox helyzetet—folytatja Almási—a pornókép és a művészi akt különbsége.” Bizonyára megvilágítaná, ha rendelkeznénk bármiféle fogalmi eszközzel, amely a kettő különbségét meg tudja ragadni. „A meztelen női test köznapi mivoltában ,tabu’, illegitim jelenség, ám épp azért ,érzéki’, erotikus látnivaló. Hatását a társadalmi tiltás fokozza fel. De még e tiltás nélkül is olyan közvetlenséggel hat az ösztönszférára, amit szinte alig tud befolyásolni a reflexív kontroll. A pornófilm (kép) azonnali erotikus izgalmat vált ki, a látvány és a szexuális nedvek tevékenysége közé nem tud beavatkozni a tudati védekezés, legfeljebb élvezi és közben szégyenkezik. Az aktkép hatása más: egy Veronese- vagy Modiglianiaki már nem erotikus mivoltában hat, stilizáltabb, a test beállítása, láttatásmódja éppen hogy kerüli a pornóra jellemző felhívójeleket. Kanti kifejezéssel: a kép az érdek nélkülibe van emelve, és így mint szellemi konstrukció áll szemben a nézővel.” (135.) Ez itt sajnos a szokásos esztétikai halandzsa. S a legjobb esetben is csak petitio principiivel van dolgunk. Ha a kép nem vált ki erotikus hatást, akkor be van emelve a szellemi szférába. Mondjuk. S ettől lenne művészet? Hogy nem érzéki, hanem szellemi hatást gyakorol a nézőre? Itt miért nem az atavisztikus élmények jelzik az értéket? De csak azért emeltem ki a dolgot, hogy mutassam: elkerülhetetlenül vannak az „anti-esztétiká”-nak