Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 7. szám - SZEMLE - Vajda Mihály: Megkésett reflexiók: Filozófiai (láb)jegyzetek
FILOZÓFIAILÁBJEGYZETEK Megkésett reflexiók Filozófiailábjegyzeteimet könyvújdonságokhoz szoktam fűzni. Csoóri Nappali Hold című kötete (Püski, Budapest, 1991.) meg idestova már kétéves. Jócskán megkéstem a kommentárokkal. S ha már megkéstem, nem lenne-e okosabb nem megírni őket? Ha a címadó hosszú esszé megjelenésekor megálltam, hogy hallgassak, minek reagálok rá két évvel később? Aktuális lehet-e még bármifajta kommentár? Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, de őszintén szólva nem is érzem fontosnak. Mert nem arról van szó, hogy Csoórit kioktassam, jobb belátásra bujám vagy megértessek vele bármit is; arról meg végképp nem lehet szó, hogy a nép-nemzeti és az urbánus-liberális kultúra nyilvánvalóan az újonnan felnövekvő generációk lelkéért folyó nagy háborújában megpróbáljak újabb ütközetbe bocsátkozni. Semmiféle politikai cél nem lebeg előttem most, hogy leültem megírni kommentárjaimat. Célom egyedül és kizárólag a megértés. Megérteni mit? Nem a Csoóri Sándornak nevezett jelenséget. Az a kérdés ugyanis, hogy miért kezd hirtelen Csoóri is, az az egyetlen népies is, aki több mint egy évtizeden át próbált meg közvetíteni a liberális-urbánus és a népinemzeti ellenzék között, zsidózni, vagy az ő személyére vonatkozik — ez esetben nem tartozik a nyilvánosságra — vagy pedig a politikára, a hazai politikai légkörre 1991-ben, amivel pedig nem szeretnék foglalkozni. Igazából egy ennél mélyebbre nyúló problémát szeretnék megérteni. Azt ugyanis, hogy vajon nem onnan adódik-e minden „félreértés”, hogy nálunk Közép-Európában még mindig érvényes Bibó István egész életművének középponti gondolata, miszerint Európának ezen a fertályán sohasem sikerül a közösség, a nemzet ügyét és a haladás, azaz a szabadság ügyét összhangba hozni. Magyarán: Hogy Csoórinak, akinek, amióta csak foglalkozik közügyekkel, mindig az volt a törekvése, hogy a kettőt összeegyeztesse, quasi igaza van akkor, amikor végül is beadja a derekát, feladja közvetítői szerepét, egyértelműen és kizárólagosan a nemzeti ügy mellé áll; ahogy ez esetben azoknak is igazuk van, akik a liberális táborban a nép-nemzeti eszmét ab ovo anakronizmusnak tekintik, s mindenestől elutasítják? Hogy nem arról van-e szó, hogy Közép- és Kelet-Európában továbbra sem lehet egyszerre liberális demokratának és a nemzet mint kulturális egység szószólójának lenni, hogy talán e pillanatban lehet a legkevésbé? Most, hogy szokásomhoz híven ennyire kiéleztem a dolgot, megtorpanok, s az az érzésem támad, hogy nem ezt akartam mondani, pontosabban kérdezni. Mert ha alaposnak tekinthető a gyanú, hogy ez így van, hogy kérdéseimre minden megszorítás nélkül igenlő választ kell adni, akkor bizony nekem Csoórinak nemcsak néhány olyan megnyilvánulását kellene ellenszenvvel tekintenem, ahol a liberalizmus politikai képviseletét maga is már zsidó huncutságnak tekinti, hanem egész szemléletmódját, e kötetének majd ’ minden írását, hiszen gondolatai szinte mindenütt a nemzeti szempont köré szerveződnek. Ha maga a valóság kényszeríti ránk a választást, s én ezt lassan kezdem tudomásul venni, akkor én biztosan a nemzetietlen liberalizmust fogom választani, s a végén talán még magam is fajelméleti alapon, belátván, hogy rajtunk, zsidókon kívül, errefelé mindenki, s szükségképpen, reakciós. Akkor nem fárasztanám magam Csoórival. Legfeljebb úgy gondolnám: Milyen