Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)
1993 / 9. szám - SZEMLE - Vajda Mihály: A polgár nyomában: Filozófiai (láb)jegyzetek
88 olvasmánnyá váltak, az a leírások miatt van, teszem azt a wallisi táj leírása miatt. Papp Zsolt elémvarázsolja Wallist, ahol sohasem jártam, ott állok vele együtt ebben az ember formálta tájban, élvezem és megismerem azt. Ez meg akkor persze az író teljesítménye, ami így önmagában biztosan megint nem egyedülálló, jóllehet nem kis teljesítmény. Ami Papp Zsoltnál egyedülálló, az filozófia és leírás összekapcsolása, az olyan leírások, melyekből szinte kikívánkoznak a gondolatok. Mely utóbbiaknak aztán az a sajátossága, hogy amint kimondja őket, mindjárt belátom „igazságukat”: Papp Zsoltnak nem kell érvelnie mellettük. Megláttat az olvasóval egy világot, belehelyezi az olvasót egy világba, ahol a gondolatok magától értetődővé lesznek. Talán ezért is olyan nehéz írni e szép és okos könyvről. Sok minden izgatta Pap Zsoltot. Ifjúkorában szerette volna magáévá tenni az egész világot. „Nem hagyhatsz magad mögött egyetlen csukott ajtót, egyetlen be nem vett várat, gondoltam akkor, a fiatalkor vállalásaival. Ám a bevenni való dolgok egyre csak szaporodtak. Egy napon a maulbronni kolostor két égőjében találtam magam, és nekikeseredve bámultam a mennyezet kőbordáit, melyek mélybarnaságukkal és kicsattanó, robbanó éleikkel Caspar David Friedrich torlódó jégtábláira emlékeztettek. Feltettem a kérdést. Mármost mit is hoznak ezek a belső kőbordák? Hatsüveges keresztboltozatot? Netán csillagboltozatot? Nehogy lazítsál, mondtam magamnak. Felemelt mutatóujjal.” S tovább: „Közben fejtsd meg a benedek-rendiektől főzött fenséges likőr titkát. .. .Nem hagyhatsz ki egyetlen vonatkozó várossziluettet sem! ... A német lovagrend történetével hogyan állsz?” S mindezen közben persze: „Nem hagyhatsz magad mögött egyetlen be nem vett bolyhos, tűzpiros pulóvert sem, mondta a hang.” Mire megérett, tudomásul vette, ha bele is törődött, hogy ez lehetetlen: „...akkor még nem érezted, hogy is érezted volna, Gundelsheim és Hornberg fokán, hogy az idővel hogyan csúszik ki a kezeid közül a világ, hogyan veszíti el lassan ráaggatott, csalóka értelmét, és hogyan kezd lassan visszaváltozni önmagává. ” De hogy ifjú korában mindent át- és bevenni akart — borvidéket, szerzetesrációt, boltozattörténetet, Hölderlint, várossziluettet, lovagvárat, Sartre-t, Mosel-partot, Neckar-partot, Rajna-vidéket, Pfalz rejtélyes történelmi szerepeit — talán hozzájárult ahhoz, hogy később képes legyen feleletet adni az egyre inkább gondjának centrumába kerülő kérdésre: Miért nem adatott meg nekünk e Duna-tájon, hogy részesedjünk a „mindennapos fényűzéssé oldódott szellem”-ben? Miért kell nekünk ehelyett újabb és újabb forszírozott elveket követnünk, eszmék nevében buzgóságos célokat kergetnünk? „Úgy érzem, itt (megint Wallis) nincsenek forszírozottabb elvek. Vagy ötszáz éve. Nincsenek buzgóságos célok. Nincsenek eszmék, melyekhez eljutva élethossziglan kalodába zárhatjuk az elmét. Itt valamilyen szellem van, az is mindennapos fényűzéssé oldódva. ” S a „Svájci jegyzetek” után a „Barangolások” arról szól (arról szól? Persze nem arról szól, talán arról is szól, hogy nincsen erre felelet, nemhogy egyszerű, még összetettebb sem. Hogy ha talán a „fényűzéssé oldott szellem” meg „forszírozottabb elvek”, „buzgóságos célok” s az „elmét élethossziglan kalodába