Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 44. (1993)

1993 / 8. szám - KORFORDULÓ 2 - Mák Ferenc: Hol legsötétebb a sötétség

hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egye­dülálló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” Ennyi, csak ennyi kellett volna ahhoz, hogy fölszámoljuk mérhetetlen elveszettségünk érzését! És kellettek volna a Babits-művek, a Halálfiai, a Széchenyi Istvánról írt A legnagyobb magyar című tanulmány, és kellettek volna, igen kellettek volna a magyarságukat legtisztább formában őrző emigránsok művei, a Márai­­regények és naplók, a Cs. Szabó László esszék, a Kovács Imre írások és a Szabó Zoltán tanulmányok. Ezek a művek a maguk gondolati tisztaságával és emberi méltóságot őrző hatalmukkal még a Jugoszlávságunk” eszmei lobogójához sem kavartak volna ellenszelet. Ady Isten-vállaló magyarsága a katedrán komisz perlekedésnek minősült, s Illyés Gyula műve, a Puszták népe a Párizst-járt kamasz szürrealista látomásának magyar földből fakadt hajtása volt, s még véletlenül sem a magyar parasztság történelmi sorsának Werbóczi óta alig változó tragédiáj­ának remekműve. Mint ahogyan a félistenként tisztelt Kassák Lajos önéletrajzi regénye az Egy ember élete sem lehetett egy másik réteg, osztály vagy közösség, a magyar munkásság helyzetének kétségbeejtő eposza. Ahhoz pedig, hogy a polgárságról is megtudjunk valamit, Márai Sándor könyvét, az Egy polgár vallomásait kellett volna kézbe venni. Arról pedig, hogy a magyar arisztokrácia egyszerre dicső és kétes múltjáról és valóságáról Bánffy Miklós máig felülmúlhatatlan teljességgel trilógiát írt—hallani sem hallottunk. Már akkor, ott, szemben a katedrával látni és tapasztalni kellett, semmit nem kapunk, ami nemzeti azonosságtudatunkat kialakíthatta, felépíthette és felépítve megtartására ösztönzött volna. Mindez persze még a szépbe és a szépségbe, az „esztétikum szuverenitásába” vetett hitünket sem rombolta volna. Ahhoz azonban feltétlenül oktatói — és gondolkodói — bátorságra lett volna szükség, hogy professzoraink közül valaki rámutasson: az irodalom és a művészet nem csak és nem kizárólag esztétikum kérdése. Az esztétikai relevanciának csak úgy van értelme, ha gondolati lényeget, emberképbe formált morális tanítást közvetít, ha magát az életet adja! A pedagógusi elhivatottság méltósága és hagyománya ennyit mindenképpen megkövetelt volna! Így múlt el felettünk a kötelezően előírt négy év, és így múlt el sok-sok nemzedék felett sok-sok négy év. Hogy ki mit pótolt a későbbiekben, az magánügy lett. Hogy már szinte felnőtt fejjel kellett felfedezni, hogy van erdélyi, felvidéki, s hogy van nyugati magyar irodalom, hogy ezeknek az „irodalmaknak” is a közösségi megmaradásért való küzdelem jelenti a lényegét — ismét csak magánügy. Magánügy, éppen ezért a lelkiismeret immár soha nem szabadulhat meg a mardosó önvádtól: fiatalon, kamasz fővel érzéketlenül mentünk el a (kisebbségi) közösséget gyötrő gondok mellett, és hogy Fehér Ferenc, Herceg János, Németh István és Gion Nándor művei is legfeljebb „esztétikai élményt” jelen­tettek, mert erre voltunk idomítva. Sakkfeladványhoz hasonló bravúrnak számított egy-egy vers „titkainak” kifürkészése, közben egzisztenciális értelemben egy egész közösség, a kisebbségi magyarság pusztult és sorvadt körülöttünk — és ami megbocsáthatatlan: bennünk is! Csak később, sokkal később olvastam Tollas Tibor Forgószélben című versének feledhetetlen részletét: „Kezemben kilenc csillag világít, / visszük a remény kilenc mécsét, / s az éjszakában tüzet gyújtunk, / hol legsötétebb a sötétség.” Ehhez azonban már a mai felismerés is kellett, hogy ezeréves

Next