Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 45. (1994)

1994 / 12. szám - SZEMLE - Vajda Mihály: Rokonlélek: filozófiai (láb)jegyzetek

84 FILOZÓFIAI­­LÁBJEGYZETEK Rokonléleki Orbán Ottóval valamikor az ötvenhatos időkben ismerkedtem meg. Közös ba­rátunk hozott össze bennünket­­igen, akkor az illető még mindkettőnknek barátja volt, ma egyikünknek sem. Ezt persze nem tudom, hiszen csak azt tudhatom, hogy nekem nem barátom — aminek nagyon is jó oka van; mint­hogy azonban Orbán Ottó sem barátom, aminek biztos, hogy szintén van oka, mert, ugye, mifelénk, ebben az európai kultúrkörben, mindennek megvan a maga oka, csakhogy ez hál’ Istennek nem „jó ok”, az előbbi értelemben, — ezt tulajdonképpen nem tudhatom, hogy neki nem barátja-e az illető. S mégis biztos vagyok benne, hogy nem az. Lásd lábjegyzet2), azután elvesztettük egy­mást. Miért, mondom, nem tudom. Az emberben csupán azok a bizonyos „jó okok” szoktak megmaradni. Emlékszem, egy ízben összefutottunk valamilyen aluljáróban. Szeretettel üdvözöltük egymást. — Hogy vagy? — Te hogy vagy? Egy perc, tán annyi sem, s mégis, valami szubsztanciális. Hogyan is emlékeznék e pillanatra különben?­­Megeshet, találkoztunk mi az elmúlt harminchét-harmincnyolc év során többször is. Szinte lehetetlen, hogy ne futot­tunk volna össze itt vagy ott. De csupán ez az egy találkozás maradt meg az emlékezetemben.) Aztán egy beszélgetés Ottóról Up State New Yorkban Tamáséknál,­ most meg ez a kötet. Ennyi. És mégis, talán mindig is tudtam, Ottó rokonfélek. Azaz, hogy majd’ mindent úgy, s olyannak lát, mint én.­ Gondolkodásunk rokonsága, ha szabad ilyenről beszélni, bizonyára abból fakad, hogy közösek az alapvető élményeink. De miből fakad ez az élményközösség? Persze abból, hogy nagyjából egyidősek vagyunk (Orbán alig több mint egy évvel fiatalabb nálam), mindketten tőzsgyökeres budapestiek (ha szabad ezt a szót budapestiekre alkalmazni). Ennyi, ami egyértelműen közös bennünk. Még a zsidóság? Orbán csak félig zsidó­, s amint a Cédula a romokon önéletrajzi jellegű írásaiból kitűnik, ez nála nem jelentőség nélkül való.­ Azt hiszem, végül arról van szó, hogy valamiért mégiscsak egyformán éltük meg a háborút, s attól már azt is, ami utána jött. A háború tette — másokkal bizonyára mást tett, de mi kettőnkkel ezt tette —, hogy a mi életünk nem tud igazán magánélet lenni, hogy a mi életünket nem a mi történetünk, hanem a történelem tagolja. S ugyanekkor mégis megtanultuk a történelmet, amely csak úgy történik velünk, nem üdvtörténetként tudomásul venni. Ebben a minden­­csak-nem-üdvtörténet-történelem-tagolta orbáni életben ismertem magamra, ennek alapján kötöttem újból barátságot Orbán Ottóval, a Cédula a romokon költőjével."

Next