Alföld. Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat 45. (1994)
1994 / 8. szám - SZEMLE - Vajda Mihály: Kibetonozott világ: Filozófiai (láb)jegyzetek
álláspont, melyet fiam képvisel, csupán az ökológiai problémák kiváltotta felemás visszalépés az újkori európai ember antropocentrikus világszemléletétől. Most már nem az ember, hanem az élet mint olyan van a centrumba helyezve. Hiszen természeten itt nyilvánvalóan a szerves életet kell értenünk: a létezők mindenségében mi ugyan kárt nem tehetünk! Ha viszont végképp lemondunk bármifajta centrum tételezéséről, akkor be kell látnunk: a földi bioszféra a létezők mindenségén belül semmivel sem játszik jelentékenyebb szerepet, mint az a még az élők között is legfurcsább létező, melyet embernek nevezünk. Ha nem akarjuk, és nem is tudjuk azt hinni többé, hogy minden mi érettünk, az emberért van, akkor, ha következetesek akarunk lenni, azt sem gondolhatjuk, hogy a dolgok a természetért, az életért lennének. Ha pedig így van, ha tehát nem tudom, s beláttam már, nem is tudhatom a dolgok és az ember rendeltetését, s meggyőződésem, hogy azt sem tudhatom, van-e értelme egyáltalán ilyesmiről beszélni, akkor miért ne tekinthetném a dolgokat — most már tudom persze, hogy csak relatív létjogosultsággal, mindenfajta ontoteológiát kikapcsolván — annak a létezőnek a szempontjából, amelyik — miért kellene szégyellnem bevallani ezt — a legközelebb áll hozzám, a magam és az emberek, a ma élő emberek szempontjából, azok szempontjából, akik — többségükben persze csak a lehetőség szerint — a társaim? Nem szeretném, ha kiirtanánk az erdőket, ha nem énekelnének többé a madarak, mert szeretem az erdőt a madaraival s főképp mert nem szeretnék — ahogy Karátson mondja — egy kibetonozott világban élni, s nem kívánom ezt másoknak sem. De hogy az embernek az lenne a feladata, hogy a természettel összhangban éljen, méghozzá az utóbbi kedvéért? Honnan tudhatnám? Éppenséggel még az is lehet: arra ítéltettünk, hogy kibetonozzuk a világot. Ezzel persze már kisétáltam a tübingeni villanegyedből, gondolatban már az öreg Martinnal beszélgetek Todtnaubergben vagy a meßkirchi Feldwegen sétálván. Engedje meg hát az olvasó, hogy megkínozzam egy meglehetősen hosszú magam magyarította részlettel a Bevezetésből, innen elindulva gondolom felvehetni a beszélgetés fonalát Karátson Gáborral. „A Ssivóv Ssivóxaxor-ja, a hátborzongató leghátborzongatóbban otthontalanja Sikti és xs'xvti egymásnak szegülő vonatkozásában áll. A leghátborzongatóbban otthontalan nem a legfelfokozottabban otthontalan. Hanem 6 az, ami természete szerint egyedülálló (Kiemelés: V. M.) a hátborzongatóban. Az egészében vett mindent lebíró létezőnek és az ember erőszaktevő jelenvalólétének egymás ellen feszülésében kieszközöltetik a kiúttalanba és hely nélkülibe való lezuhanásnak a lehetősége: a romlás. Ez és ennek a lehetősége azonban nemcsak a végén következik be, amennyiben az erőszak-tevő egy egyszeri erőszaktétel során sikertelen lesz és félrefog; nem, ez a romlás alapjaiban ott munkál és leselkedik a mindent lebíró és az erőszak-tétel egymásnak feszülésében. A lét túlhatalma elleni erőszak-tételnek össze kell zúzódnia a léten, amennyiben a lét olyanként működik, mint amiként létezik (west), mint cpúma, mint felnyíló működés. A széttörésnek ez a szükségszerűsége csak úgy állhat fenn, ha az, ami össze kell hogy zúzódjon, ilyen jelenvaló létbe lesz belekényszerítve. Az ember azon