Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 46. (1995)
1995 / 12. szám - TANULMÁNY - Borbély Szilárd: A fikció historizálásáról. Arany János Ál-Kont versének genealógiája kapcsán
BORBÉLY SZILÁRD A fikció historizálásáról ARANY JÁNOS ÁL-KONT VERSÉNEK GENEALÓGIÁJA KAPCSÁN Az irodalmi fikcionalizáltság újabb formáinak elfogadtatása korok és poétikák számára más-más módon válik lehetségessé, és ezeket a megoldásokat emelik a poétikák műfaji normává, mint legitimációs eljárásokat. De a retorikai és poétikai eljárások mögött fel lehet fedezni az intencionáltságot és az ideologikumot. Az irodalmi fikció legitimációs eljárásaihoz a múlt század magyar irodalmában is szinte kötelező normaként kapcsolódott hozzá a historizálás mozzanata. A történeti témák egyre nagyobb számban jelentek meg, és kezdetben pusztán kellékekként megjelenő várromokat, az ősi magyar nevek neologizmusait, a visszavetített szokásokat stb. hamarosan egy másik diskurzus szabályrendszere kezdi megszervezni, amely kizáró technikái között legkevésbé a történeti igazolhatóságot fogja működtetni, pusztán arra törekszik, hogy historizálja azt a nyelvet és beszédmódot, amely az irodalmi diskurzusban (is) hamarosan érvényre jut. A ballada műfaji kódrendszerének genealógiája szemléletesen mutatja ezeket a változásokat. Egy, ehhez az alakulástörténethez képest félmúltbeli szemlélő igen tanulságos reflexiókat bocsát előre tanulmánya elméleti bevezetőjében általában a ballada funkciójára, presztízsére vonatkozóan. Most csak a magyar ballada szerepét illető megjegyzéseiből idéznék: „így vett részt a ballada is ama nagy munkában, melynek eredménye a modern magyar nemzet megalakulása volt. Felfedezte történetét, megismertette hőseit és törekvéseiket s a szív hangjain szólva lelkesítő közös eszményeket teremtett. [...] Az a vágy, hogy a magyar nemzet modern értelemben megalakuljon, egyre fokozódó tudatossággal nyilvánult a magyar költészetben.” Ahogy ebből a félig kortárs megjegyzésből is kiviláglik, a historizáló diskurzus által szabályozott irodalmi jellegű beszédnek nagyon is erős intencionáltsága volt, és ennek szabályozó ereje mélyen befolyásolta ezt a beszédmódot. Az irodalmi fikció sem kerülhette el ennek a szabályozó erőnek egyre erőteljesebb megjelenését a témákban, a poétikákban és a műfajokban. A történeti témák közös tárházként működtek, amelyből — mint az antikvitás óta hagyományozódó toposzokból és történetekből vagy a bibliai elbeszélésekből — bárkinek joga volt meríteni és azt újra feldolgozni. Erre utal például, hogy az 1810-ben alapított Archiv für Geographie, Historie, Staats- und Kriegskunst című bécsi újság szerkesztősége — felvetvén azt a kérdést, „várjon, szegényebb-e Ausztria története költői tárgyakban a tragédia, ballada, regény, legenda stb. számára, mint az ókor, vagy valamely idegen középkor története”, sok javaslatot kap olvasóitól feldolgozandó témákra vonatkozóan. Mindezek után az sem véletlen, hogy az irodalom számára legfontosabb magyar történelmi alakok históriáját (Hunyadiak, Zrínyi, Toldy Miklós stb.) először osztrák írók dolgozták ki, és kezdetben ezeket a műveket adaptálták magyar nyelvre. Mindezeknek eredményeképpen átrendeződik az irodalom beszédmódja valamint műfaji szerkezete, régi műfajok tűnnek el és újak jelennek meg. Ennek az átrendező