Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 46. (1995)
1995 / 9. szám - TANULMÁNY - Palkó Gábor: Hölgyválasz. Krasznahorkai László: Sátántangó
költészetet idézi. Ennek egyik alappillére az elmásolás (misprision), mely a doktor munkájára kétszeresen is jellemző lehet. Egyrészt elmásolja annak a fiktív térnek az eseményeit, melyet az ablakból lát, s amiről az olvasó már mindig értesült, másrészt elmásolja saját deskriptív törekvésű múltját, azt puszta előkészítésnek minősítve. A műben még egy szereplő játszik össze az erős költészet hagyományával. Irimiás, akinek már neve is a bibliai hagyomány félreolvasásának tűnik, szintén kettős értelemben másol el (ebben az esetben helyes lehet a fordítás: el(mis)másol). Egyrészt saját mítoszát és múltját, amelyről a telep lakóinak emlékeiből tudunk meg néhány dolgot, másrészt az Estikével kapcsolatos eseményeket, melyekből egy jellegzetesen erős költemény, egy beszéd lesz. Tevékenysége a bibliai hagyomány, a megváltás-mítosz erős olvasataként is tekinthető. Amennyiben a doktor a monológikus világszemlélet tapasztalatközpontúságát hozza játékba, úgy Irimiás ugyanezen szemlélet használatelvét. Szerepe négy jellegzetes pozícióval/pózzal kerül kapcsolatba. A telep lakói megváltóként tekintik, a rendőrség besúgóként tartja számon, magát pedig egyszerre anarchistaként és rendszerező/szervezőként mutatja. Ezek a tevékenységek a világ megváltoztatásának vágyát implikálják e mítosz legszélsőségesebb formáiban. „Az Irimiás-féle nagy, országos pókháló” nemcsak az emberi tudat egyik alapvető szorongáskeltő toposzára, a pókra (arachnophobia) asszociálhat, de a világot objektumként elképzelő, és annak megváltoztatását lehetségesnek és szükségesnek tartó álláspontra is. (Hasonló effektus a szereplő vágya az egész világ felrobbantására.) „Beteg korokban (...) az Az-világ, melyet immár nem futnak be keresztül-kasul és nem termékenyítenek meg a Те-világból áradó eleven hullámok, az Az-világ különválik és megreked, s hatalmas kísértet-lápként fogva tartja az embert. (...) s íme: a mindközönséges okság nyomasztó, agyonnyomó végzetté fokozódik.”22. A telep lakóinak képe saját helyzetükről, az őket körülvevő sárról, helyzetük reménytelenségéről a huberi monológikus szemléletű, s így megváltásvágyba merülő közösség képével produktív kapcsolatba hozható, „míg végül jön valaki, aki enyhet hoz”. „Ő az, akihez ezer viszony vezet, s tőle egyetlen viszony sem indul; Ő az, aki nem vesz részt egyetlen valóságban sem, és akiből határtalanul merítenek, mint valóságból”23. Buber a XX. század nagy diktátorai okozta sokk előtti pátosszal beszél Napóleon és a tömeg kapcsolatáról. A fentiek mégis megvilágíthatják a kritika egy figyelemreméltó félreolvasását. A huberi terminológiát idézve a regénybeli telep közössége megváltásvágyat vetített az Irimiás nevű szerepére, aki ennek az elvárásrendszernek megfelel. Irimiás a telep lakóit — néhány jellemző kivétellel, amelyekre még visszatérünk — valóban „megváltotta”, legalábbis úgy, ahogyan azok a megváltást elképzelték. Ál-megváltónak csak egy egészen más megváltás-koncepció alapján nevezhetjük. Petrina, illetve Horgos Sanyi és Irimiás kapcsolata újra csak Buber terminológiáját idézve a „kölcsönösség normatív korlátozottságának” jó példája. Formája („Mester”) utal a speciális nevelői viszonyra, amennyiben Irimiás két társa szemében az identitást meghatározó referenciaszemély. Irimiás és Petrina duója a később említendő bibliai utalásokon kívül a szélsőségesen különböző személyiségtípusú főhős-párok jól ismert toposzára is rájátszik.