Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 47. (1996)

1996 / 12. szám - Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története (regény - 4. rész)

eléggé részeg volt, és akinek szívében a trombitálástól éppannyira jóleső, mint amennyire tisztességtelen emlékek váltak elevenné, ittas fejjel összetévesztette Co­­leman vagy Carlman Pohlét a gonosztevő Blasius Polliéval, elmondta Promnitz bá­rónak, hogy­ a gubeni fuvaros, akinek hiányzik a jobb kezéről a hüvelykujja, és akit marhalopásért vagy liszthamisításért felakasztottak, most itt kísért eleven alak­jában a vadászház körül, de már a soraui kastély környékén is látták, hogy ólál­kodik, ugyanis kegyelmi kérvényt szorongat a kezében, amelyet a kiválóságának szeretne átnyújtani. Ezt hallva Promnitz báró felugrott, fél lábra állva megpördült, nem is ügyetlenül, és hangosat rikkantott: marhalopásra vagy liszthamisításra nincs kegyelem, ahogyan boszorkánykurvaságra és magzatelhajtásra sincs! És ez a nyo­morult Gustav még a törkölypálinkámat is megitta. Megyek, és agyonlövöm. Meg is töltötte puskáját, ám a hálókamrába nem tudott bejutni, mert annak ajta­ja, mint említettük, el volt reteszelve. Gőzölgő fejjel magzatelhajtásról pedig azért beszélt, mert Jesenski az imént az eszelte ki a Tschaksdorf und Piczkow leányok­kal kapcsolatban, hogy boszorkányság és rontás miatt eljárást kell indítani ellenük, illetve nem is ellenük, hanem az Atterwaschban élő Elsabeth Julianna Dumitschin boszorkánykurva ellen, aki részben ügyes keresztkérdésekkel, részben a tortúra hatékony műszereivel sarokba szorítva, terhelő vallomást fog tenni a Tschaksdorf und Piczkow leányokra mint megbízóira és bűntársaira; de a Dumitschin ellen sem boszorkányság lesz a vád, mert arra csak utóbb fog fény derülni, hanem erkölcs­rontás és magzatelhajtás, amit könnyű lesz bizonyítani, merthogy igaz. Sok szép leány halt már meg itt a környéken vérmérgezésben, olyanok is, akikre még jól emlékszik a történetünkben szereplő két részeg férfi. Van egy ember, úgy hívják, hogy Wuttke, aki nem tud imádkozni és aki tapsol­ni sem tud, mert a jobb karját, még amikor az anyja hasában kuporgott, a Dumit­schin leszakította egy hosszú acéltűvel; de a furfangos Wuttke, aki életkora szerint a fia lehetne Jovianus Jesenskinek, mégiscsak megszületett és felnövekedett; és ez a Wuttke, ha véletlenül megtudná valakitől, hogy miért hiányzik a jobb keze, bal kezével bizonyára szívesen felgyújtaná a Dumitschin házát, vagy csak egy széna­boglyát a kertben, hiszen az is elég, hogy a megfelelő pillanatban összecsődüljön az egész falu, így kapcsolódnak össze a már elkövetett és a még el nem követett bűnök a képzeletben, és így fonódik össze a valósággal a képzelet; a képzeletben a kiválósága Promnitz báró már agyonlőtte Gustavot, a valóságban dörömböl és ordibál. Gustav azonnal nyissa ki az ajtót, mert ő, Promnitz báró agyon akarja lőni! Bentről azonban a már megszokott horkantások és nyögések hallatszanak: ágyú­lövésre lehetséges, hogy felriadna Gustav, de puskalövésre semmiképpen, hiszen Promnitz báró kétszer is keresztüllő az ajtón, Gustav azonban horkol tovább. Csakhogy ebben a percben a sorayi harangozó tizenkét éves öccse, akit Fritznek fogunk nevezni, bár nem vagyunk benne biztosak, hogy csakugyan így hívták-e, abban viszont biztosak vagyunk, hogy Jovianus Jesenski hozta magával kisegítő­nek a starzwedeli vadászházba, de Fritz valójában elszökött hazulról, részint mert szégyellte a bátyját, akinek beszéd közben rángatózott a válla, részint mert az is­kolában, ahol semmiféle tanulnivaló nem fért a fejébe, megpálcázták és csenget­­­tyűben végződő szamárfüleket varrtak a sapkájára, a sapkát pedig olyan szorosan a fejéhez kötözték, hogy sem a sapkát nem tudta letépni a fejéről, sem a sapkáról

Next