Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 47. (1996)
1996 / 2. szám - DEBRECENI IRODALMI NAPOK - Szegedy-Maszák Mihály: Merre tart az irodalom(tudomány)?
ményében sem találhatók meg, mint ahogy az sem menthető, hogy nincs olyan nemzetközi bolt, ahol a fiatalok kezükbe vehetnék a szakkönyveket — az Atlantis nevű színvonalas áruda választék tekintetében nem hasonlítható össze például azzal a hatalmas, többszintes intézménnyel, amely Helsinkiben működik. Mivel ma lényegesen kevesebb lehetőség adódik arra, hogy magyar irodalmár nemzetközi ülésszakra utazzék el, a szakma külföldi kapcsolatai szegényesebbek, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Nincs alkalom a megmérettetésünkre, s ez bezárkózás, magunkba fordulás veszélyét rejti magában. Nagyon ritkán esik meg, hogy Magyarországon élő szakember kapcsolódni tud az irodalomtudomány nemzetközi vitáihoz, hiszen nemcsak vidéken, de még Budapesten sem lehet módja arra, hogy szemmel kísérje a szakirodalmat. A gazdasági helyzet mindazonáltal nem lehet egyedüli oka annak, hogy irodalomtudományunk távlata inkább beszűkült, mintsem kitágult a legutóbbi években. A bölcselet, sőt a történettudomány magyar művelői sikeresebben működtek együtt külföldiekkel. A tudósok nemzetközi kapcsolatainak alakulását rendkívül hátrányosan érintette, hogy míg a történészek és irodalmárok világszerte közeledtek egymáshoz az elmúlt évtizedekben, nálunk ugyanekkor a két szakma elhatárolódása volt jellemző. A történettudomány képviselőit kihagyták a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságból, az idegen történészekkel együtt készített nemzetközi kötetekből viszont hiányzik a szorosabb értelemben vett szépirodalom szakszerű mérlegelése. Ez utóbbira példa az a New Yorkról és Budapestről szóló könyv, amelyben a kései tizenkilencedik és korai huszadik század magyar irodalma kizárólag történeti forrásként szerepel, nem pedig úgy, mint a történelem része.42 Míg a nyugati világban a hermeneutika és a dekonstrukció az irodalomhoz közelítette a történetírást — Reinhart Koselleck, Hayden White, sőt akár Derrida munkásságában is megfigyelhető ez az elmozdulás —, addig Magyarországon ilyen közeledésnek még a nyomát is nehéz volna fölfedezni. Ott egyre általánosabb a fölismerés, hogy a történelem minden értelmezésben benne rejlő kitalálás eredménye, itt viszont sokan továbbra is kizárólag társadalmi, lélektani vagy egyenesen politikai forrásként olvasnak irodalmi műveket. Tankönyveink zöme ezt az elavult álláspontot képviseli, és a szakirodalomban még mindig döntő a szövegmagyarázatnak az a módja, mely az írói alkotásokat tanító célzatnak felelteti meg vagy életrajznak rendeli alá. Nem érvényesül az alapelv, mely szerint a történeti és művészi érték csakis egymással kölcsönhatásban határozható meg. „A művészet mint alkotás (Stiftung) lényegében történeti. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a művészetnek a szó külsőleges értelmében története van (...). A művészet abban a lényeges értelemben történeti, hogy alapját veti meg (gründet) a történelemnek.”43 4. AZ IRODALOM OKTATÁSA Az 1948 utáni négy évtizedben a magyar irodalom olyannyira ki volt szolgáltatva a politikának, hogy aligha lehet csodálkozni, ha az 1990-es évek közepén szerepzavarban szenved. Akkor szerezheti vissza a saját illetékességi körét, ha átalakítják az oktatást. A jelenlegi tankönyvek sem az alap-, sem a középfokú oktatásban nem