Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 47. (1996)

1996 / 2. szám - DEBRECENI IRODALMI NAPOK - Szegedy-Maszák Mihály: Merre tart az irodalom(tudomány)?

ményében sem találhatók meg, mint ahogy az sem menthető, hogy nincs olyan nemzetközi bolt, ahol a fiatalok kezükbe vehetnék a szakkönyveket — az Atlantis nevű színvonalas áruda választék tekintetében nem hasonlítható össze például azzal a hatalmas, többszintes intézménnyel, amely Helsinkiben működik. Mivel ma lényegesen kevesebb lehetőség adódik arra, hogy magyar irodalmár nemzetközi ülésszakra utazzék el, a szakma külföldi kapcsolatai szegényesebbek, mint egy-két évtizeddel ezelőtt. Nincs alkalom a megmérettetésünkre, s ez bezárkózás, ma­gunkba fordulás veszélyét rejti magában. Nagyon ritkán esik meg, hogy Magyar­­országon élő szakember kapcsolódni tud az irodalomtudomány nemzetközi vitái­hoz, hiszen nemcsak vidéken, de még Budapesten sem lehet módja arra, hogy szemmel kísérje a szakirodalmat. A gazdasági helyzet mindazonáltal nem lehet egyedüli oka annak, hogy iro­dalomtudományunk távlata inkább beszűkült, mintsem kitágult a legutóbbi évek­ben. A bölcselet, sőt a történettudomány magyar művelői sikeresebben működtek együtt külföldiekkel. A tudósok nemzetközi kapcsolatainak alakulását rendkívül hátrányosan érintette, hogy míg a történészek és irodalmárok világszerte köze­ledtek egymáshoz az elmúlt évtizedekben, nálunk ugyanekkor a két szakma el­határolódása volt jellemző. A történettudomány képviselőit kihagyták a Nemzet­közi Magyar Filológiai Társaságból, az idegen történészekkel együtt készített nem­zetközi kötetekből viszont hiányzik a szorosabb értelemben vett szépirodalom szakszerű mérlegelése. Ez utóbbira példa az a New Yorkról és Budapestről szóló könyv, amelyben a kései tizenkilencedik és korai huszadik század magyar irodal­ma kizárólag történeti forrásként szerepel, nem pedig úgy, mint a történelem része.42 Míg a nyugati világban a hermeneutika és a dekonstrukció az irodalomhoz kö­zelítette a történetírást — Reinhart Koselleck, Hayden White, sőt akár Derrida munkásságában is megfigyelhető ez az elmozdulás —, addig Magyarországon ilyen közeledésnek még a nyomát is nehéz volna fölfedezni. Ott egyre általáno­sabb a fölismerés, hogy a történelem minden értelmezésben benne rejlő kitalálás eredménye, itt viszont sokan továbbra is kizárólag társadalmi, lélektani vagy egye­nesen politikai forrásként olvasnak irodalmi műveket. Tankönyveink zöme ezt az elavult álláspontot képviseli, és a szakirodalomban még mindig döntő a szöveg­magyarázatnak az a módja, mely az írói alkotásokat tanító célzatnak felelteti meg vagy életrajznak rendeli alá. Nem érvényesül az alapelv, mely szerint a történeti és művészi érték csakis egymással kölcsönhatásban határozható meg. „A művészet mint alkotás (Stiftung) lényegében történeti. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a művé­szetnek a szó külsőleges értelmében története van (...). A művészet abban a lénye­ges értelemben történeti, hogy alapját veti meg (gründet) a történelemnek.”43 4. AZ IRODALOM OKTATÁSA Az 1948 utáni négy évtizedben a magyar irodalom olyannyira ki volt szolgáltatva a politikának, hogy aligha lehet csodálkozni, ha az 1990-es évek közepén szerep­zavarban szenved. Akkor szerezheti vissza a saját illetékességi körét, ha átalakítják az oktatást. A jelenlegi tankönyvek sem az alap-, sem a középfokú oktatásban nem

Next