Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 49. (1998)

1998 / 2. szám - IRODALOMI NAPOK - Thomka Beáta: Világmetszetek, mikrovilágok, szemcsék

lágszerűbbé, a szövegszerűség szövegszerűbbé vált, vagy a képzelt képzettsége is fokozottabb, a beszédminőségek még beszédszerűbbek. A beékelt világoknak na­gyobb szerep jut, a világbetétek radikálisabban hatnak. A magyar prózában e téren mintha kevesebb invenció és határozottság érvé­nyesülne. A prózai képzelet hagyományosan sem tanúsított sok affinitást a virtuá­lis, lehetséges, mentális, illuzórikus, fantasztikus terekben szituált történethez, ahol a valós világok és a mesterséges világrétegek közötti különbség nem növekszik, hanem éppenséggel elveszíti jelentőségét. Az elsődleges és a betétvalóság párhu­zamossága, egyértékűsége, valamint a helyettesítés műveletei legkifejezettebben Márton László Átkelés az üvegen című regényében és egyes rövidprózai szövegei­ben jutottak szerephez. Ebben a világteremtő modellben tapasztalható valami ab­ból az elképzelésből, melyről Brian McHale így ír: „a paratér potenciálisan a fiktív világ makettje, azé a fiktív világé, amely egy fiktív világon vagy a mű világának mise-en­abyme-ján belül van. A paratér lehetővé teszi, hogy a mű metafikcionális módon gondolkozzék saját ontológiai eljárásairól.”5 Boxok. Ha a prózaköteteket önálló elbeszélőfülkék­ soraként képzeljük el, ezekből nemcsak szövegek érkeznek hozzánk, hanem hangok, hangfoszlányok, beszédszólamok, hangzó beszédtöredékek is. A narratív hang, illetve a narráló hang kérdése a beszédszerűség jelenség körébe tartozik, aminek felerősödése leg­alább olyan dominánsa lett a prózának, mint a szövegformálásba és szövegszerve­zésbe fektetett energia. A diszkurzív típusú alakítást, a köznapi beszélt nyelvhez, emberi hanghordozáshoz, a nyelv hétköznapi viselkedésmintáihoz való közele­dést, az egész parole-beállítottságot talán a korszak legjellegzetesebb vonásának tekinthetjük. A személyek helyére egy narráló hang került, a »ki beszél?« kérdésre nincs pontos válasz; sem a beszélő, sem az elbeszélő, sem a történetbeli alak nem azonosítható. Ennek a vonulatnak egyik iránya mintha Hayden White-ot igazolná, tehát mint­ha a világ maga szólalna meg. A másik éppen ennek fordítottja, benne mintha nem is a világ beszélne, nem is a benne lévők, hanem egy világra nem emlékező, vilá­got nem birtokló és egy potenciális világ megképződésére alkalmatlan nyelv hang­zana fel. A virtuális szerző, az elbeszélő és az alak összeszereléséből­ születő nar­rátor, továbbá a redukált elbeszélők és montázs-alakok a fikciót a modellszituá­­ciókra és a gesztusszerűségre korlátozzák. Fikciós egyezményt, melyről Umberto Eco beszél, ma már talán nemcsak a re­gény és olvasója köt, hanem a különféle narratívák használói is. Az irodalmi narrá­­ció másodlagos referenciális funkciója olyan idő- és térrendszereket alkot, melyek­ben a folyamatok, tények, tárgyak a jelenségvilág szabályainak megfelelően vagy attól eltérően működnek. Borges kvázi nem-fikciós és fantasztikus elemek együt­tesével dolgozott, amivel alaposan megbolygatta a tényről és a kitaláltról alkotott elképzeléseket. A fiction és faction egyenrangúvá vált az elbeszélésben, és a törté­netmondás mediális, tipológiai változatai között sem a szigorú határok kötik le fi­gyelmünket. A diszkurzív gyakorlatban mintha nem idegen, hanem mind inkább érintkező és egymásra csúsztatott felületekké váltak volna a köznapi és a művészi, a fogalmi és a képi, a történeti és az irodalmi fikció.44

Next