Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 50. (1999)
1999 / 3. szám - MŰVÉSZET - Berta Erzsébet: Literarchitektúra (Dialógusban Valéry Eupalinosz, vagy az építész című dialógusával)
ad. Ám épp ez — és így — „hozza játékba” a szöveg más helyein is felsejlő mitologémát: a hermészit. Eupalinosz például azt a templomát mutatja meg Phaidrosznak, amelyiket Hermésznek emelt, s Szókratész szerint a szó „három arca” között is az „építeni képes” szóarcot a „fortélyosság” („la ruse”), a „talányosság” („les énigmes”), a „szinte kegyetlen pontosság” („une présidion presque cruelle”), s a „kérlelhetetlen elegancia” („une finess implacable et quasi bestiale”) (p.49, p.56.) — a hermészi attribútumok jellemzik. A dialógus mítoszi faktúrájában az építész alászálló-orfeuszi és vonzó-eroszi aspektusát a csalfán áthatoló-hermészi ellenpontozza tehát. Mégpedig úgy (vagy úgy is), mint az értelem talányt teremtő világossága. „Mi lehet titokzatosabb a világosságnál?” — kérdezi Szókratész (p.50.) („Qu’ est-ce qu’ il y a de plus mystérieux que la clarté?”) (p.57.). Úgy tetszik, a szöveg figurái, eseményei és mitologémái ezt a „rejtélyt kerítik be” („Le mystére est donc traqué dans ces quelques idées.”) (p.48.). A helyet, ahol Phaidrosz és Szókratész párbeszédére hangszerelve megszólal a spekulatív-szokratikus és a tapasztalati-fenomenologikus tudás kontrapunktikus párbeszéde, az analitika és architektonika ellenstrófája. Csodálja tehát a dialógus Phaidrosza az építészt, de csodálja az építést is. Mégpedig azért az eleve értettség helyzetéért, mely az építők között kialakul; ahol az építésznek — úgymond — nincs szüksége nyelvre, csak „parancsokat és számokat kell közölnie” (p.13) („Il ne leur donnait que des ordres et des nombres”) (p.15.). Amihez Szókratész aztán azt fűzi hozzá: „Ez az Isten módszere is.” (p.13.) („C est la maniere même de Dieu.”) (p.15.) — Eupalinosz enigmatikus, kinyilatkoztató beszéde isteni beszéd, mert Isten beszéde fogalmak nélküli beszéd, ahogyan fogalmak nélküli beszéd a szerelemé, a dolgoké s minden jelenlété („presence” — hangzik többször a szövegben). Ezekben a jelenlétekben a nyelv mint dinamikus tér foglalja magába a beszélőket, akik épp létrehozói ennek a nyelvnek. Ezért nem választható el a „templom eszméje megépítésének eszméjétől” (p.14.) (Je ne sépare plus Г idée d’ un temple de celle de son édification.”) (p.15.), s ezért összegzi Eupalinosz úgy a maga építész-ars poeticáját: „Úgy tervezek, mintha kiviteleznék.” (p.24.) („Je congois comme si j’ exécutais”) (p.28.). A gondolat, hogy a mű eszméje a mű megalkotása, nem a teóriaellenes pragmatizmus megnyilatkozása, ahogy Kraft olvasatában hangzik, hanem — legalábbis — az esztétikai immanencia alkotói tapasztalata. Eupalinosz — úgymond — „csínján bánik az álmokkal”, s nem eszméinek imaginárius alakzatait mintázza meg épületeinek formáiban, hanem a dolgok szemléléséből („par la considération des choses”) született, s mintegy önmagától artisztikummá (azaz a legértelmesebb inherens lehetőséggé) váló gondolatot („elles se changent, comme d’ elles-mêmes, dans les actes de mon art”) (p.28.) keresi. Tehát, ha épít, a „dolgok nyomában” van, s csak azt keresi (J’ ai cherché...”), ami — mint a múltnak „legésszerűbb igénye” — megjelenhet a jövőben („ce, qui va étre, qu’il....satisfasse, ....aux exigences raisonnables de ce qui a été”). Sem tér, sem idő nem transzcendált tehát ebben az építészeti poétikában. Éppenséggel rejtetten jelenvaló. Ilyen értelemben — a fenomenológia értelmében? — azonos a művészet bölcselete a művészet gyakorlatával, és nincs is más bölcselet, mint a gyakorlat.